A darab már kevésbé. Az elődás mindazonáltal ébren tartja a nézőt, hol a szépen összepróbált színészi fortisszimókkal, hol a fölcsapó mohácsizmusokkal, mint például: „Egyszerű, de igaz, mint Kolumbusz a tojásban.”, „Hú, de kitetszik nézni ma!”, vagy ami még jobb: „Nem fogsz itt engem az igazsággal revolverezni!”, hol a szellemes néznivalókkal. Pazar pillanat, amikor föltárul Khell Zsolt díszlete, elöl a szedett-vedett bútorokkal, hátul a bársonyos sötétbe – múltba és jövőbe? – nyíló, képzelt fallal, s az egész teret megszabdaló, cikázó vonalakkal, amik lehetnek önismereti tükrön támadt repedések, de megkövesedett pókhálók is.
 Spolarics Andrea és Böröndi Bence |
Remete Kriszta jelenkori hacukákra és otthonkafélékre varrott zsinórdíszítései láttán meg egyszerűen fölnyög a gyönyörűségtől az ember. Ezek a jelenidőnkre varrott, múltból előkúszó kacskaringók tökéletes jelképei valami folyton bizonykodó, belső tétovaságnak. Remek zenészeknek – a hegedűs Kovács Mártonnak, a harmonikás Móser Ádámnak és a bőgőn játszó Benkő Róbertnek – köszönhető a minden bizonnyal rendezőileg kért, diszkrét döngicsélés. A muzsikusok fatalista nyugalma akkor is képes előadásnak láttatni a produkciót, amikor épp széthullik egy egész felvonás.
Csiky Gergely, a jónevű tudós és katolikus pap már túl volt pár hangosabb színházi sikerén, amikor az 1879-es párizsi tanulmányútján tapasztaltaktól fölbátorodva hazajött, s megírta A proletárok című társadalmi színművét. Lett belőle botrány, és lett belőle szenzáció is. A katolikusok megkérték a 38 éves Csikyt, hogy hagyná abba a színházi ténykedését. Erre ő levetette a papi ruhát, sőt, lutheránussá lett, meg is nősült, s élte világát, még jó tíz évig. A proletárok az ötvenes években Mákvirágok, a későbbiekben Ingyenélők címen került színpadra, Máté Gábor nevezetes, 2010 őszén bemutatott, s hírhedetten keserű befejezéssel bíró egri rendezésének Prolik volt a címe. Ennek a Mohácsi István dramaturgiai közreműködésével létrejött, Mohácsi János által rendezett produkciónak „szélhámosok” lenne a kínálkozó címe, de idő előtt elkotyogná a nézői felfedeznivalót.
Meg volt írva ez a darab valaha, s amit mondott, az ma is fölér egy lórúgással. Sajnos azonban elég beleolvasni az eredeti szövegbe, hogy kitessék, nem lehet azt manapság színpadra tenni. Csak ijesztésképpen idézek az új eszmékkel kacérkodó ügyvédbojtár szerelméhez szóló tirádájából: „Hajh, nekünk nem volt arra időnk, hogy ömlengésekkel édesítsük, eskükkel biztosítsuk szerelmünket. Szeretjük egymást, bízunk egymásban és várunk… Elég ez nekünk; nem szívhatjuk magunkba a szerelem költészetét, sokkal erősebben fojtogatja torkunkat az élet kíméletlen keze”… és így tovább. Ezt a szöveget leveti magáról a mai színpad.
 Fröhlich Kristóf, Hartai Petra és Mertz Tibor |
Az eredeti cselekmény alaphelyzete azonban remek, s a felvonultatott figurák is mind életképesek. Szederváry Kamilla (Spolarics Andrea), a hajdani markotányosnő úgy próbál bevételhez jutni a Kiegyezés idején, hogy hősi halált halt katona özvegyének festve le magát, gazdagnak vélt valakiknek írogattat kunyeráló leveleket a titkárával, Mosolygóval, a zugügyvéddel (Mertz Tibor). Horogra is akad egy birkatenyésztésből meggazdagodott, s az úri társaságba békerülni kívánó, jólelkű balek, Timót Pál (Ilyés Róbert), akire viszont ráakaszkodik Kamilla hajdani szeretője, Zátonyi Bence (Böröndi Bence), hogy saját részre facsarjon ki pénzt belőle. Kamilla annak idején, hogy „gyermekes özvegy” benyomását keltse, magához vett egy Irén nevű lánykát (Hartai Petra), aki jelenleg kölcsönös szerelemben szenved egy Darvas Károly (Fröhlich Kristóf) nevű, nincstelen ügyvédbojtárral. Zátonyinak már bevált egyszer, hogy elvesz valakit, majd később, jó pénzért elválik az asszonykától, így ezt a projektet újfent megpróbálja megismételni, beindítva a bajok kiteljesedését.
A próbákat megelőzően az történhetett, hagy a Mohácsi testvérek érdeklődéssel nézegették az alapművet, s közben, mint ahogy az már egyéb művek kapcsán is megesett, bajuszt kezdtek rá rajzolgatni. Érződik, hogy ma is szívesen megrángatnák azt. Fölerősítették a motívumokat, a sörből rum vagy törkölypálinka lett, a nevek némelyike kicserélődött, a jelenetek akarati motorja lefékeződött, s átvette helyét a már ismerős mikrodramaturgiai megdolgozás. Ennek verbális vonulata – a cselekményességet szinte elfelejtve – a kabarék poénfellövészeti gyakorlatát műveli. Észre sem vesszük, s már habzik ez a szöveg, vagyis tele lesz légbuborékokkal. Ugyanez a szaglászó, pepecselő rendezői elv működik a jelenetek alakítása során. Megcsippentenek egy motívumot (például egy szöget, vagy egy eltévedt szándékot), gondozzák, lehelgetik, megvárják, míg léggyökeret ereszt, s poénként visszatámaszkodik egy későbbi szituációba, csak úgy, a móka kedvéért. Az idő meg megy, megy, megy.
Vannak tüneményes percek. Ilyen például Zátonyi káprázatos hazugsága, azt ecsetelvén, miképpen kaparta ki magát édesanyja ezüst kiskanala segítségével Kufstein komor kövei közül – a kőport minden reggel akkurátusan lenyelegetve –, s hogyan került aztán egy adott szerdán a Nemzeti Múzeum lépcsőjére, szólván, esküszünk, esküszünk… E poétikus hazugságzuhatag méltó párja, amikor Kamilla hisztérikus nagymonológjára kis csönd után rákérdez a lányka, hogy ez vajon valamely darabból való-e. Vidítóan kecses jelenet ez az akkor már romokban álló második felvonásban.
 Jelenet az előadásból. A képek forrása: Budaörsi Latinovits Színház |
Az átírás a „kedvese” szót átváltoztatta „macájá”-ra, hurkával helyettesítette az „estélyen” fölszolgált étkeket, szétlopható közalapítvány birtokává tette a magánvagyont, s közben valahogy elbábosította a legtöbb figurát. Mintha a boltok előtti, ernyedő végtagjaikkal csapkodó, plasztikcső-bábok ágálnának előttünk, amiket levegő mozgat lentről. Szó se róla, látjuk ilyen rángatózó légzsákoknak néha a közelünkben lévőket. Most örülünk, hogy ott fent vannak, illő távolságra tőlünk.
De van egy szereposztási gond. Böröndi Bence mindent megtesz, amit Zátonyiként megtehet, de egyszerűen képtelenség nem rokonszenvvel fordulni feléje. Sugárzó tisztasága és fiatalsága hatástalanítja a darabbeli gonoszt, s így szinte lyukas marad a történet közepe. Mertz Tibor iszákos ügyvédje – ebben a megformálásban – egy rémisztő abszurdban, Bregyán Péter házmestere egy Feydeau-darabban lenne igazán otthon. Drubina Béni (Chován Gábor) és Elza, a neje (Alberti Zsófia m.v.) egy Molnár Ferenc-műből jöttek, Tulipán (Takács Zalán) és Tulipánné (Páder Petra) talán valami Szép Ernő-egyfelvonásosban turbékoltak valaha. Öröm nézni a vendégül hívott, s mostanában ritkán látott Lugosi Györgyöt, bár figurája, ez a fajta egyházi pénzeszsák – ebben a sztoriban – kevéssé hihető. Az ő Klimóczi nevű gazdag emberét erotomán, nagyvilági református pappá tették az alkotók, aki egy cseréptörést idéző ricsajra „Mazel tov!” kiáltással reagál. Nem akárki a fickó, megérne egy külön darabot. Klimócziné pedig, a hitetlenségével és hazafias dalaival kérkedő konzumbaba (Bohoczki Sára), majdnem akkora megmagyarázhatatlan meglepetés a játékban, mint a dramaturgiai üreget képező, időpocsékoló Rómeó és Júlia-etűd.
A „hogyan tegyük silányabbá egy-egy hősünket” nevű hadművelet első áldozata a föld felett lebegő Darvas Károly, akit debilségben csak szívszerelme, a nyomatékosan harmincévesnek mondott, ámde egy 12-13 éves, beteg kislány gesztusaival élő Irén tud meghaladni. Az eredeti mű Irénjére, eléggé szeretetlen módon, erős hibbantságot ereszt rá a rendezés, s a származásával kapcsolatban is hiteltelen maszatolás zajlik. Ez a kislány a dolgokat, a személyeket és jelenségeket fennhangon „cédulázza” magában. A jövő kétségbeejtő infantilitásba süllyed, míg a hivatásos bűnözők begyűjtenek mindent – mondják Mohácsiék. Nincs erőm vitatni ezt. S az állítást csak aláhúzza az a borzasztó pillanat, amikor a szétesett Darvast egyszerűen beállítják esküvői tanúnak. „Mindent lehet!” – mondja Mosolygó.
A túlbonyolított ügyvédi csűrcsavarások elnehezítik az alapszinten jól érthető sztorit, a fő szélhámos, az asszonyokkal üzletelő, s leállni nem tudó Zátonyi utolsó pénzszerző mutatványa pedig túlfut a történet határain. Ennyi csavar már nem érdekes. Amikor Zelma, Zátonyi hajdani felesége újra kezét nyújtja szélhámos urának, megkérdik, miért teszi. Mert szeretem, mondja. Nem hiszem el. Persze, bármikor jöhet egy helyzet, amikor sarokba szorítva fölsipít majd ő is, mint Kamilla, az első felvonásban: „Hazudtam. És?…”
Maradtak azért élő lelkek a színpadon. Ilyen például a szándékos elközönségesítés helyzeteiben is tisztán maradó Borcsa szolgáló, Szőts Orsi, és a birkaszexre utalgatás közben is ártatlanul mosolygó Timót, Ilyés Róbert által elővezetve. Az nyilvánvalónak tűnik, hogy azzal az alkotói módszerrel, amivel Mohácsi János dolgozik, a rendelkezésre álló, más feladatokkal is terhelt két hónap alatt nemigen lehet érettebb elődást összehozni, legalábbis először látott csapattal. A bizonytalanságokat el nem tagadva megállapítható, hogy a „metodikai fölébresztés” megtörtént, érzik a budaörsiek ezt a stílust, élnek is vele, így igen reményteljes lehet a munka folytatása.
Az előadás adatlapja a Budaörsi Latinovits Színház honlapján itt található.