A részben Budapesten és hazai stábbal forgatott Mrs. Harris Párizsba megy az álmodozók filmje, ami azokról a hőn áhított vágyainkról szól, melyek mások szemében talán butaságnak tűnnek, de számunkra a mindent jelentik. Legyen az egy utazás, egy filmszerep, vagy éppen a tökéletesre szabott Christian Dior-estélyi.
 Jelenetek a filmből |
Filmünk hősnője a háborús özvegy, Mrs. Harris, aki a neves párizsi divatház egyik ruhakölteményét szeretné a magáénak tudni. A középkorú asszony keményen dolgozik, jólelkű és kedves, és úgy érzi, most jött el az ideje annak, hogy valamit végre magáért tegyen, így a környezetét jócskán meglepve merész tettre szánja el magát, amikor pénzhez jutva meg sem áll a francia fővárosig.
A rendező, Anthony Fabian az amerikai író, Paul Gallico 1958-as Mrs. ‘Arris Goes to Paris című regényét adaptálta a szélesvászonra. A forgatókönyvet Fabian további írók (Carroll Cartwright, Keith Thompson és Olivia Hetreed) hozzájárulásával írta meg, a bájos karakterek megformálásához pedig olyan színészeket sikerült megnyernie, mint Lesley Manville, Isabelle Huppert és Jason Isaacs.
A Mrs. Harris Párizsba megy tulajdonképpen a klasszikus Hamupipőke-történet modernkori parafrázisa. 1957-ben, Londonban találkozunk először Mrs. Harrisszel, akit közelebbi barátai csak Adának hívnak. A nő csüggedten kapaszkodik a második világháborúban eltűnt (valószínűleg halott) férje emlékébe. Minden reggel korán kel, buszra száll és házról házra jár, hogy az előkelő lakásokból makulátlanul tiszta otthonokat varázsoljon. Munkaadói között van egy feltörekvő színésznő, egy gazdag és csapodár üzletember, illetve egy sznob hölgy, Lady Dant (Anna Chancellor), aki próbálja fenntartani a látszatát annak, hogy még mindig a felső osztályhoz tartozik. Ada a nő gardróbjában lel rá a pompás Dior-estélyire, és ekkor születik meg benne a gondolat, hogy kerüljön bármibe, elutazik Párizsba és varrat magának egy ilyen ruhát. A saját bőrén tapasztalja meg, hogy a szerencse forgandó: pénzhez jut, majd elveszíti azt, hogy a végén Fortuna ismét az ő oldalára álljon.
A szerelem városa először nem éppen a legromantikusabb arcát mutatja be: Ada a pályaudvaron henyélő hajléktalanoktól kap útbaigazítást, hogy merre találja meg az impozáns Dior divatházat. Másnap ismét a szerencsés véletlennek köszönhetően sikeresen bejut az üzletbe és közli megrendelői szándékát. A bökkenő csupán az, hogy a szerény öltözetű és egyszerű Mrs. Harris feltűnően kilóg az előkelő közegből, és emiatt a divatház vezetője, Claudine Colbert (Isabelle Huppert zseniális a pökhendi asszony szerepében) hűvösen és lenézően fogadja az utcáról betévedő vásárlót.
 A képek forrása: MAFAB |
Ekkor érkezik a megmentésére a gáláns és jóképű agglegény, Marquis de Chassagne (Lambert Wilson), valamint az üzletház fiatal, szerény, de progresszív változásokat kezdeményező könyvelője, André (az Emily Párizsban szépfiúja, Lucas Bravo), aki titkon reménytelenül szerelmes a Dior márka első számú modelljébe, Natashába (Alba Baptista). Innentől fogva különböző módokon és eszközökkel a trió segít abban, hogy Mrs. Harris megvalósítsa álmát és birtokába kerüljön a legújabb tervezésű Dior-estélyik egyike.
A Mrs. Harris Párizsba megy egyszerre mesél álmaink megvalósításáról és a szerelemről; olyan, Paddingtont idéző tanmese, melyben Mrs. Harris hatására a többi szereplő is más fényben kezdi látni a dolgokat, és képes a változásra. A makacs és a régi világhoz ragaszkodó Claudine Colbert idővel megenyhül, kiderül róla, hogy a rideg nő perszónája csupán maszk, André és Natasha — Ada közbenjárásával — egymásra talál és együtt kezdenek új életet, továbbá maga Ada is rájön arra, hogy ki kell állnia önmagáért, hiszen ér és számít annyit, mint bárki más. Ennek szemléletes példája, amikor visszatérve Londonba, roppant elegáns módon beadja felmondását Lady Dantnek.
A végtelenül bájos és szívmelengető történet a remek színészi alakításokkal és a káprázatos haute couture darabokkal elfeledteti a képi megjelenítés olykor túlzottan képeslap- és díszletszerű mivoltát, valamint az indokolatlanul hosszú, közel kétórás játékidőt. A háromszoros Oscar-díjas jelmeztervező, Jenny Beavan nem csak Christian Dior jellegzetes stílusát idézi meg nagyszerűen, hanem az ötvenes évek átlagembereinek ruházatát is korhűen teremti újra. A film bemutatja a divattervezés és a ruhakészítés időigényes és aprólékos munkafolyamatát. Ahogy Mrs. Harris mondja, mikor meglátja a „Csábítás” fantázianévvel ellátott darabot: „Ez nem varrás, ez varázslat.” Az a montázs különösen elragadó, amikor Ada a divatház varrónői között meghatottan, a boldogságtól ragyogva lelkesen figyeli, ahogy a szabásminták testet öltenek.
A Mrs. Harris Párizsba megy nem működne ennyire jól és nem bírná el a túláradó szentimentalizmust, ha a főszerepben nem Lesley Manville-t látnánk, aki itt a Fantomszálban látott, szintén divatértő karakterének szöges ellentéte. Ada becsületes és kitartó, egy olyan nő, aki az elkeseredett pillanatokban megrázza magát, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta. A film mindenféle cinizmust maga mögött hagyva vallja, hogy a hétköznapi emberek álmai is lehetnek inspirálóak, hiszen, ha egy londoni takarítónő Párizsba utazhat, hogy megvásároljon egy Dior-ruhát, akkor bármi megvalósítható.