Igen érdekes és jelenségként még izgalmas is, hogy a semmiből egyszerre lett itt nekünk Budapesten egy Anna Netrebko-koncertünk. Ráadásul nem is nagyzenekarral, csak zongorakísérettel, dalest formában, megtoldva egy-egy kevésbé ismert áriával. Furcsa elegy, koncepciózus és improvizatív egyszerre, mintha tényleg nagyon gyorsan kellett volna összerakni az egész estét. Kigondolt abban az értelemben, hogy a dolognak van valamiféle eleje és vége, bár tény, a két részt pofonegyszerű mázzal, nappal és éjszaka elkülönülő tematikájával öntötték nyakon. Így került elő a szünet előtt Richard Strauss Morgen, majd az azt követő részben a Nacht című dala, és ugyanígy kapott helyet a programban az olasz megfelelő Mattinata, illetve Tosti La serenatája is.
 Anna Netrebko, Elena Maximova és Pavel Nebolsin |
Tehát ötlet azért volt, ezt ráadásul Toronykőy Attila rendezői koncepciójában meglepő grandiózussággal, de összességében méltó jelenléttel támasztja alá egy óriási, lecsupaszított fa, melyet először narancsos, majd éjkék derengő fény világít meg (de semmiképpen sem citromsárga és kék). Hogy mi lehet a metafora, azt nem tudom, talán inkább csak ki kellett valamit találni, mindenesetre a hangulatot ez is gazdagítja.
Ami pedig a hevenyészettséget illeti, Pavel Nebolsin zongora- és Kurt Mitterfellner hegedűművész mintha csak az égből pottyant volna az Operaházba. Amellett, hogy végig bájos, szívet melengető lendülettel és alázattal kísérik az est főszereplőjét, több esetben megmosolyogtató zavar uralkodik el rajtuk, és azt sem tudják, hogy milyen sorrendben kell ki- és bejönniük. Az orosz mezzoszoprán, Elena Maximova, amúgy a legnagyobb operaházak visszatérő vendége, mind megdöbbentő hangi mélységeivel, mind színpadi jelenlétével ellensúlyozza a kísérő hangszeresek bizonytalanságát.
És mégis… ez a gyöngéd atmoszféra és a piciny, jelentéktelen botlások sora teszi az estét szerethetővé. Mert valljuk be, erre azért nemigen lehetett számítani. Arra, hogy fantasztikus lesz, arra igen, mert Anna Netrebko valóban az, de hogy emberséges, szívet melengető, hogy már-már hétköznapi gesztusok sugározzanak belőle, az a legszebb meglepetés.
Ismert az őt körülvevő operapolitikai helyzet, az egyes operaházak tiltólistája, talán ezért is magyarázok bele az egészbe egyfajta vezeklést, megszeppent odaadást, amire rátesz, hogy ezúttal nincsen sem szerep, sem zenekar, csak a hang. Csak az ember.
 Anna Netrebko (Kummer János fotói; forrás: Opera.) |
Az Adriana Lecouvreur áriája nem tipikus nyitószám, pláne nem zongorakísérettel, a sorvégi elhalkuló hang is túl óvatos talán, de az előadás máris felvonultatja azt a technikai eszköztárat, amely az est további részét is jellemzi. A rengeteg pianóba amúgy itt-ott beékelődik egy kis megakadás, de ettől igazán kerek a történet, így lesz végre melengetően családias a légkör az Operaházban. Az első – a szó legjobb értelmében – hátborzongató pillanatot a második Rahmanyinov-dal (Jó itt) szolgáltatja, annak is egy kitartott magas hangja: abba érzésem szerint mindenkinek beleszakad a szíve. Való igaz, hogy az orosz dalok szólnak a legjobban, dalban az megy remekül Netrebkónak, Strauss egy fokkal kevésbé, az olasz dalműfajhoz pedig valamiért a szoprán hang túlságosan művi, komoly, talán még idegenszerű is.
Ami az áriákat illeti, Neddaként, Delilaként is jól megél, utóbbi lényegében hiába drámai mezzo szerep, ment ez anno Maria Callasnak is, és ha kissé erőltetetten, de azért megy Netrebkónak is. Aztán csak találgatni tudok, hogy a huszadik századi amerikai zeneszerző, Douglas Stuart Moore alig ismert áriája vajon az újabb nyelv miatt került-e be a programba, mert Netrebko ebben is kiemelkedőt nyújt. A francia, német, olasz, orosz és cseh után az angol a koncerten hallott hatodik nyelv.
A végére még akad olasz ráadás (Non ti scordar di me), rögtönzött táncbetéttel, az összes művész újra a színpadon: össze-visszán is szólnak, tényleg mint egy nagy család, mindenki kicsit lökött a maga módján.
Volt itt tehát egy pesti Netrebko-koncert, és emiatt nincsen ok szégyenkezni. Bár nem létezik ilyen mondás, de Anna Netrebko esetében maradéktalanul igaz lenne: hangot és rangot nem kell magyarázni.
Helyszín: Magyar Állami Operaház; időpont: 2022. szeptember 25.