Ahogy Zrínyi Gál Vincétől, a KOMA vezetőjétől megtudtam, KOMA Bázis színházi része most bizonytalan időre pihenni megy. Megmarad viszont a KOMA Labor, amely egy tanoda típusú szociális intézmény, amely 12-18 éves (hátrányos helyzetű) fiatalok igényei mentén szervezi a tevékenységét, így a csapat fókuszából egy időre kikerül a színházcsinálás, helyette több figyelem és energia irányul majd a fejlesztésre. A szervezeti változás mögött nyilvánvalóan jól átgondolt koncepció van, a magam részéről viszont egy kicsit sajnálom a dolgot. Jó volt nézni ugyanis ezeket az előadásokat, és főleg azt, hogy miként képes alkalmazkodni a színház eszköztára a benne játszók életéhez, problémáihoz, és hogy milyen lelkesedéssel voltak jelen benne a résztvevők. Mindez elmondható volt az általam látott két korábbi előadásról (a Blokkolóról, valamint a Te tudod, én élemről), és az új provokatív című Áá, most kicsit geci rosszról is.
 Varga Viki |
Nos, ehhez a címhez a Covid után, a válság közepén és a NER tizenkettedik évében, azt hiszem, így vagy úgy, de igen sokan tudunk kapcsolódni. Miközben az előadás természetesen nem globális társadalmi vagy hazai politikai eseményekről szól, hanem emberek hétköznapjairól, amelyeket nem mellesleg befolyásolnak globális társadalmi vagy hazai politikai események. Az első jelenet után, amelyben Szmejkál Zsombor elmondja nekünk, hogy most nem színházi előadást fogunk látni, hanem jeleneteket emberek valódi életéből, elkezdődik az emberek életét alapul vevő színházi előadás. Egy fiatal nő, Varga Viki lép színpadra, arról beszél, hogy képtelen elfogadni saját arcát, ezért van szüksége rá, hogy napra nap hosszan sminkeljen – csak így képes jól érezni magát a bőrében. Monológja végén egy emelvény tetejére mászik fel, ahol el is kezd sminkelni, az előadás kétharmadában itt is marad – tényleg elképesztően profi sminket csinál magának. És miközben egyéni motivációit nyilvánvalóan mindannyian megértjük és elfogadjuk, ez a történet mégiscsak arra hívja fel a figyelmünket, hogy rosszul van huzalozva ez a világ, ha a benne élő fiatalokat állandóan arra kapacitálja, hogy saját testüket csak változtatások útján legyenek képesek szeretni.
 Szögeczki Kata |
A következő jelenet is nagyon ismerős lehet, számomra legalábbis fájón az volt: egy párt látunk egy kanapén. Salgó Andrea játssza a nőt, Somfalvy Csaba Gergő pedig a férfit – utóbbi hosszú, bizonytalan monológot ad elő a menni vagy maradni kérdésről, amely már a második perctől önmaga paródiájába fullad. Zaklatott, csapongó szóáradata közben pedig szép lassan rájövünk, amire ő csak később, hogy a változástól való félelmében talán élete egyik legfontosabb pillanatáról maradt le.
Az előadás legfontosabb fókusza a magány. Ahányfélék vagyunk, annyiféleképp tudunk egyedül lenni és maradni. Az emelvényen sminkelő Varga Viki mellett Szögeczki Kata is teljesen egyedül jelenik meg a színpadon. Egyedül, de két részre szakadva. A háttérben egy kivetítőn látjuk és halljuk őt, ahogy egy szakítás traumájáról, majd az abból való felépüléséről mesél nekünk – ez talán a tudat. A kivetítő előtt pedig élőben táncol Szögeczki Kata, mozdulataival bemutatva a hideg szavak mögötti érzelmi tartalmakat. Később teljesen egyedül áll a színen Szmejkál Zsombor is egy szál gitárral. Miközben pengeti, meggyónja nekünk, hogy kötődési zavarai vannak, és hogy csak addig tud érdeklődni bárki iránt, amíg meg nem ismeri az illetőt.
 Fotók: Pálos György |
A magány ugyanakkor nem mindig a legrosszabb dolog, ami az emberrel történhet. Ez derül ki Salgó Andrea válásának történetéből, aki egy napon úgy dönt, hogy megszabadul az életét kontrolláló férjétől. Mellette Zrínyi Gál Vince különben rokonszenves férjet alakít, habár a kontroll gyakorlásához nem szükséges, hogy az ember alapvetően antipatikus legyen.
A magány, valamint az elszakadás fájdalma és megkönnyebbültsége egyszerre érződik Zrínyi Gál Vince történetéből, aki vallásos szüleivel kényszerül egy háztartásba válása után, ez pedig lehetetlen helyzetek elé állítja őt. Vince szüleinek szövegét két vállalkozó kedvű néző olvassa be. Az egyik én vagyok, próbálom elviccelni, de igazán nem könnyű a szereppel azonosulnom.
Az előadás egyik legszórakoztatóbb jelenete Czeczeli Tamásé: nagy musical-jelenet AC/DC-vel és konfettiágyúval. Talán többen emlékszünk rá, hogy pár évvel ezelőtt cikkeztek itt-ott egy egykor több multinacionális cégben is felső vezetőként dolgozó férfiról, aki aztán egy nap egy szupermarket árufeltöltő-pozíciójában találta magát, és ezt végül egy cseppet sem bánta. A jelenetéből persze az derül ki, hogy ez az út korántsem volt olyan zökkenőmentes – mindenesetre nagyon szép a történetben, hogy Czeczeli nem tagadja saját felelősségét abban, hogy végül magára maradt. Gondolom, önmaga újraértelmezésének fontos fázisa, hogy egy közösségi színházi alkotófolyamatban vesz részt.
A fent leírtakból talán látható, hogy az Áá, most kicsit geci rossz című előadás rendkívül heterogén mind a benne szereplő résztvevők miatt, mind a színházi formanyelvek használatának tekintetében. Ez a sokféleség szépen és önazonosan válik egy alkotássá, amellyel kapcsolatban eszünkbe sem jut feltenni azt a kérdést, hogy miért éppen ezeket a történeteket látjuk és halljuk, és miért pont ilyen formában. Úgy érezzük, hogy minden úgy van, ahogy azt az alkotók szerették volna, hogy megtalálták a megfelelő módot saját önkifejezésükhöz. Márpedig minden ilyen típusú munka legfőbb feladata ez, hogy a benne részt vállalók jól érezzék magukat közben.