Bejön a piciny, dobozszerű térbe egy elképesztő figura, Lázár, a boltoslegény, és ömlik belőle a szó. Mit ömlik: bugyborékol, buzog, mint a feltörő gejzír. Alighanem felállíthatná a szélsebes beszéd világrekordját. Gerner Csaba hadar és még jobban hadar, közben fura grimaszokat vág hozzá, valóságos hadarásszimfóniát prezentál, miközben éles és mulatságos mimikával kommentálja a mellette létezőket, Karnyónét, Lipittlottyot, a többieket, a tárgyakat, a környezetet, aztán alábukik, a paraván mögé. Mindez egy szűkös (báb)színházi pult mögött történik, ahol is a szereplők mint megelevenedett bábok játsszák el Csokonai veretes nyelven írott, több mint kétszáz éves, ma már nagyon ritkán színre vitt költői bohózatát.
 Jelenet az előadásból. |
Pedig ez a mű nemcsak iskolai kötelező, amivel gyötörni lehet a nebulókat, hanem élvezetes színpadi játék is, mondhatni ínyencség, csak az kell, hogy az alkotók rátaláljanak az ízére. Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak játék a nyelvvel, a szavakkal, a stílusokkal, iróniába ágyazott gyöngyöző mókázás, ahol is minden, szinte minden a hogyanról szól, arról, hogy hogyan is mesélik el a szereplők az élvvágyó Karnyóné szerelmi kalandjait.
Bejön a térbe, mondjuk, Balog József Lipptoppként, fekete parókában, oldalra kötött hatalmas kontyokkal, s azonmód megteremtődik körülötte egy teljes világ, amelynek ízei, színei, hangulatai vannak, mi több zenéje is; a muzsikát egy fiatal fiúcska szolgáltatja, aki a színtér bal oldalán élőzenével kíséri, stimulálja, kommenteli a játékot. Éder Enikő élvezettel, rutinosan hozza a darabbéli gyerkőc, Samu ironikus figuráját.
Aztán bejön a Lipittlottyot megformáló Gulyás Hermann Sándor az őrületes vörös parókájával, mint egy barokk főúr, vagy akár egy diákszínjátszó egyesület üdvöskéje, rendre hátracsapja a hajkoronáját, elmondja a mondókáját, és alábukik ő is. Apropó, alábukás: a rendező, Tapasztó Ernő a színészeivel gondosan kiaknázza az alásüllyedés, alábukás, eltűnés lehetséges variációit az előadásban. Részint a pergő játék dramaturgiai kívánalmait szem előtt tartva, részint a szűkös tér, azaz a dobozszínpad kínálta adottságokat maximálisan kiaknázva. Bájosan üde, és persze a maga módján szofisztikált is minden megjelenés, minden eltűnés, feltűnés, felbukkanás, alámerülés.
Csokonai költői színjátékában, az alkotók felfogása szerint legalábbis, valamelyest minden játékos lökött kissé, a derék pasivadász, idősecske Karnyóné (Kancsár Orsolya), a két kérőjelölt, a korosabb és dörzsöltebb Lipptopp (Balog József) és a szeleburdibb, rámenősebb Lipittlotty (Gulyás Hermann Sándor), akik persze a víg özvegynek hitt kikapós, rozoga asszonyság vagyonára hajtanak, mi másra.
 Jelenet az előadásból. |
Ugyanakkor a produkcióba kicsinyt is alámerülve hamar kiderül, hogy az előadás savát-borsát egyáltalán nem a soványka szüzsé adja (ami egy idő után kissé gyermetegnek, kaotikusnak is tűnik), hanem a tüneményes stílus, a stilizáció magas foka; játék a kifacsart és sokszorosan megcsavart nyelvvel, a megcsavart gesztusokkal, az ironizált dialógokkal, s az élőszereplős vásári bábjátékkal mint lehetséges színpadi formával. Csokonai archaikus költői nyelve sokszoros tükörrendszerben, széttört, apró tükörcserepek villódzásaként fonja egybe a színjáték történéseit, ugyanakkor elsőrangú humorforrásul is szolgál. A szereplők látható élvezettel aknázzák ki a kínálkozó poénokat, olykor valóságos nyelvi zsonglőrmutatványokat, poénzuhatagot produkálva. Tapasztó Ernő már nemegyszer bizonyította, hogy az ironizált, groteszkbe hajló, lebegősre vett stíljátékok specialistája, elég, mondjuk, a pár évvel korábbi Tündéri című rendezésére utalni.
Színészi erőkben bővelkedik ez a dévajul szájaló és száguldozó, olykor elszabadultan komédiázó Csokonai-játék. Hamar láthatóvá válik az ensemble-munka ereje, az együttes összeszokottsága, s a játékosok erőteljes, szuggesztív figurákkal járulnak hozzá a színpompás összképhez. Az alaphangot többnyire Gerner Csaba bravúros szerepformálása adja meg: brillírozva, lendületesen hozza a nagyhangú, pergő beszédű, hablatyolva nyomuló kedves linkócit, aki szüntelen belegabalyodik önmaga hálójába, s miközben kibogozni igyekszik az összekuszált szálakat, újabb és újabb csapdába pottyan. Villog a szeme, vad grimaszokat vág, löki a sódert, mint a vízfolyás, miközben már maga sem tudja, honnan hová, mitől és meddig. Balog József bánatosan álnaiv, minden hájjal megkent Lipptoppjában ott van egy különös élet szivárványos visszfénye, a lebegés, a kétértelműség, a csúszkálás érzésből hangulatba, hangulatból érzésbe. Sírásba hajlóan kacarászik, vidorul ironizálja szét önnön csetlését-botlását, tétova, megkésett vágyainak csúfondárosan ábrázolt anakronizmusát. Sosem tudod, mikor csusszan át önreflexióba vagy vitriolosan gyilkos öniróniába. Gulyás Hermann Sándor Lipittlottyként (micsoda név ez is, Csokonai számtalan szóleleménye között) a naturbursch komédiást adja, bolondozik, vaskos szóviccekkel, még vaskosabb gesztusokkal cigánykerekezik egy helyben topogva, míg épp konkurenseit alázza… (Joggal kapta meg a színész a legjobb mellékszereplő díját a Városmajori Színházi Szemlén.) Kancsár Orsolya Karnyónéja az ezer vágytól szétcincált idősecske nőci nagyszabású, minuciózusan kidolgozott portréja. Csillámló humorán is átüt a bánat, ahogy színre hozza figurájának tragikomikumát.
 A fotók forrása: Városmajori Szabadtéri Színpad |
Hőseink úgy mozognak a szűkre szabott térben (tervező: Szvatek Péter), mint valamely vásári komédia elszabadult marionettfigurái. Varsányi Anna jelmezei elrajzoltak, az erőteljes arcfestékek, a pazar parókák, hajzatok is az alakok elemeltségét, stilizációját nyomatékosítják.
A játék ugyanakkor megköveteli az intim teret, hiszen ízeit, intenzív játékélményét intim közelségből képes csak maximálisan kibontani. Ezzel a dilemmával nézhetett szembe az alkotók csapata, mikor elhozták a Városmajorba és (egyébként sikeresen) eljátszották, mintegy a Városmajori Színházi Szemle zárásaként, ezt a delikát, elsősorban a vájtfülű nézőket megszólító előadást. A fránya covid is akadékoskodott még kicsit, csúszott vagy tíz napot a produkció, időközben hirtelenjében átzuhantunk nyárból az őszbe, s már hűvös kezdett lenni az esti szabadtéren. A minőségi színház szerelmeseinek persze így is megérte.