A CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál egyedülálló funkciót tölt be a hazai filmmustrák között: a szeptemberben megrendezett egyhetes eseménysorozaton debütálnak az A-kategóriás filmfesztiválokon (Velence, Cannes, Berlin stb.) díjazott alkotások, jóval a magyarországi mozipremier előtt. A versenyprogram az előző évekhez hasonlóan négy szekciót foglalt magába: a nagyjátékfilmek (16) és a rövidfilmek (26) mellett a CineDocs (9) kategórián belül nívós dokumentumfilmek szerepeltek, míg a CineNeWave blokkjai fiatal magyar rendezők kisfilmjeit (14) mutatták be. Utóbbira azért is érdemes különösen odafigyelni, mert egy-egy ilyen fesztiválon a tehetséges alkotók széles közönség és a szakma előtt mutathatják meg egyedi látásmódjukat, mely tapasztalatokra építve, az ott szerzett kapcsolatokat felhasználva kamatoztathatják filmes tudásukat. Sőt, arra is volt már példa, hogy egy CineNeWave szekcióban induló rendező pár év elteltével már nagyjátékfilmmel tűnt fel a programfüzetben: Kis Hajni a Last Call című rövidfilmmel 2018-ban nyert, majd 2021-ben a Külön falkával közönségdíjat kapott. 

Nyugvó köd

Az idei győztes, a Friss Hús válogatásában már bemutatott Nyugvó köd ugyan a maga öt percével a legrövidebb nevezés a kategóriában, ám Fábián Nikoletta animációja kétségkívül kiemelkedik a mezőnyből: a szinte festményszerű, sötét tónusú költői képekben foszlányként mozgó szereplők a lemenő nap pislákoló fénye mellett fokozatosan oldódnak fel az aprólékosan kimunkált szanatóriumi környezetben. Mintha mindegyikük egy-egy magára hagyott árnyéklény lenne, aki csak a fény relációjában létezik, éjszaka pedig nyom nélkül tűnik el az intézmény barátságtalan falai között. A káprázatos vizuális világ és a metaforákra, asszociációkra építő szerkesztésmód tökéletes szimbiózisa hipnotikus hatást gyakorol nézőjére, melyhez leginkább a feledés kérdésköre társítható: ha elfogynak az embert meghatározó emlékek, akkor az élet rutinszerű, monoton cselekvések láncolatává silányul, és „megszületik” az ember, aki megszűnt egyénnek lenni. 

Merőben új arcáról ismerhetjük meg Park Chan-wook-ot is: az Oldboy és A szobalány után A titokzatos nő elsőre a rendezőtől megszokott stílusú thrillernek tűnik, azonban rövidesen kiderül, hogy a gyilkossági ügy csak keret, a valós tartalom a nyomozó és a gyanúsított közötti szokatlan szerelmi szálban keresendő. Seo-rae (Tang Wei) idősebb férje lezuhan egy hegy tetejéről, így felesége azonnal gyanúsítottá válik Hae-jun (Park Hae-il) szemében annak ellenére, hogy az eset öngyilkosságnak tűnik. A kihallgatás során kérdező és kérdezett (alá- és fölérendelt) között kisvártatva különleges kötelék alakul ki, ami sokkal inkább lelki, mintsem fizikai szinten mélyül: A titokzatos nőben a metafizikai folyamatokhoz fundamentális természeti elemek kapcsolódnak, így az olyan jelenségek, mint a köd, a hegy vagy a tenger alapvető emberi jellemvonásokat szimbolizálnak. 

A titokzatos nő

A Cannes-ban legjobb rendezésért járó díjat elnyerő Chan-wook legújabb drámája úgy hordozza magán az összetéveszthetetlen szerzői kézjegyet, hogy az eddigi életműhöz képest váratlan attribútumokban válik igazán elementáris élménnyé: a formanyelv és vágás szintjén egyértelműen az Oldboyban látott zseniális megoldások köszönnek vissza, míg a fanyar humor és a romantika mint narratívát szervező komponensek a dél-koreai mester eddig nem látott képességeiről tesznek tanúbizonyságot. Ugyanígy a Yeong-wook Jo (aki szinte minden Chan-wook film zenéjért felelős) által komponált soundtrack az elsöprő erejű aláfestés mellett újabb jelentésrétegeket rendel az egyébként is tömény cselekményhez, elég csak a történetet végig kísérő (és értelmezését befolyásoló) Fog (Köd) című számra gondolni, mely különböző kontextusokban a film több pontján felcsendül.

Hat hét

Az idei fesztivál egyik legjobban várt premierje volt az alapvetően dokumentumfilmes háttérrel rendelkező Szakonyi Noémi Veronika fikciós filmje, mely az örökbeadási procedúra azon kritikus időszakát dolgozza fel, amikor a biológiai anya még meggondolhatja magát. A Hat hét (mely az időszak hosszára utal) Zsófit (Román Katalinnak ez az első nagyjátékfilmes szerepe), az érettségi előtt álló élsportolót helyezi a középpontba: a labilis családi háttérből kitörni vágyó fiatal számára a pingpongon át vezethet az út egy jobb élet felé, viszont egy nem várt terhesség miatt muszáj szüneteltetnie az edzést. A kis Hanna születése után egyből Emmához (Balsai Mónika) és Gáborhoz (Mészáros András) kerül, Zsófin azonban napról napra uralkodik el a kétely az elsőre könnyűnek és racionálisnak tűnő döntéssel kapcsolatban. 

Az alapvetően dokumentumfilmként induló filmet fiatal nők valós történetei inspirálták, végül mégis az elbeszélés dramatizálása mellett döntöttek az alkotók, megtartva a dokumentarista filmekre jellemző formát: Dévényi Zoltán kamerája végig közelről szemléli főszereplőjét, így a hangsúly a belső vívódást, lelki folyamatokat kifejező arc játékára redukálódik. Zsófi először hallani sem akar a gyermekéről, de a közben kialakult anyai ösztönének egyre kevésbé tud parancsolni: a hideg számítás mögött már nem a hasában növekvő magzat, hanem egy egészséges, hús-vér kisbaba áll, aki iránt bármennyire is próbálkozik, nem tud közömbös lenni. A Hat hét témafelvetése nagyban hasonlít Kovács István Betonzajára, merít Pablo Larraín Ema–jából és Andrea Arnold Akvárium című filmjéből is, ugyanakkor kétségkívül fontos és – főleg az aktuális politikai döntések fényében – érvényes üzenetét könnyen kiszámítható fordulatokon és sokszor túlhúzott jeleneteken keresztül adja át. A nyitott befejezésből adódó katarzis így aztán nagyrészt elmarad, még akkor is, ha a készítők és a szereplők mindent megtesznek a realisztikus hatás eléréséért. 

Fűző. A képek forrása: Cinefest

A válságban lévő női pszichét tematizálja Marie Kreutzer Fűzője is, amely Erzsébet királyné negyvenedik születésnapjától veszi fel a fonalat: házassága kiüresedett, befolyása a protokoll megjelenéseken kívül nem létezik, az őt körülvevő rajongás szinte teljesen alábbhagyott. Sisi (Vicky Krieps) így leginkább utazgatás közben igyekszik leporolni a régóta húzódó viszonyait, miközben elkeseredett kísérletet tesz Ferenc József (Florian Teichtmeister) visszahódítására is. A Fűző premisszája ugyan magában hordozza egy valós eseményekből táplálkozó, önéletrajzi film lehetőségét, ám az alkotók Erzsébet karakterét és a történelmi közeget inkább arra használják, hogy az elnyomott, kontroll alatt álló nő kilátástalan küzdelméről meséljenek; olyannyira, hogy a 19. század díszletei között 21. századi események, gesztusok és helyzetek köszönnek vissza. 

A királyné (ahogy az a borítón is látható) bemutat, miközben elhagyja a vacsorát, kinyújtja a nyelvét a neki prédikáló orvosnak és feszengve neveti ki férje frázisait. Kreutzer rendezése minden ízében posztmodern feldolgozás, ami fittyet hányva az 1800-as évek normáira valami egyetemesről, valami jelenleg is velünk élő problémáról beszél: az autoritás által sanyargatott, kalitkába zárt ember először környezetével, majd önmagával veszíti el a kapcsolatot, végül tudatmódosító szerekhez nyúl, és azokat a káros mintákat kezdi el alkalmazni, amiktől maga is szenved – melynek alanya ebben az esetben saját testvére lesz. A Spencerhez hasonló, unikális nézőpontot közvetítő mozi drámaként – Pablo Larraín filmjével ellentétben – mégsem tudja beváltani a hozzá fűzött reményeket nagyrészt a zavaróan széttartó, a végére darabjaira hulló forgatókönyv és a túlzásba vitt anakronisztikus elemek miatt.

A gazdag versenyprogram mellett érdemes volt a CineFest kitekintő szekciójából is szemezgetni: a Sam Rockwell és Saoirse Ronan főszereplésével készült Ecc, pecc, ki lehetsz?, az Arany Medve-díjas, spanyol baracktermesztő család utolsó nyarát hangulatfilmbe oltó Alcarrás és a Velencében független rendezői díjat elnyerő Hétköznapi kudarcok is helyet kapott a miskolci fesztivál programjában. A fődíjat a Berlinben bemutatkozó Porrá leszünk kapta, továbbá a szervezők Molnár Piroska (A nagy füzet, Csinibaba, Indul a Bakterház) és a filmtörténelem első magyar Oscar-díját A légy című animációs filmért begyűjtő Rófusz Ferenc munkásságát életműdíjjal honorálták.