Tóth Ede után és helyett Kovács Márton – Mohácsi testvérek: A falu rossza / Miskolci Nemzeti Színház
2022.09.13.

Mindjárt másfélszáz éves a Tóth Ede megírása környékén igencsak népszerű, majd a repertoárokról jó időre elpárolgott népszínműve: a Mohácsi testvérek harmadik nekifutásra hazahozták a reciklált történetet. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Haza, már amennyiben komolyan vesszük a Tóth Ede-szöveg első lapján található helyszínmegjelölést, miszerint A falu rossza Felső-Borsodban játszódik. Mohácsi János állandó alkotótársaival Kaposvár (2010) és Szombathely (2016) után ezúttal a Miskolci Nemzeti Színház nagyszínpadán szabadítja el, amit és ahogyan el kell szabadítania – dicséretére legyen mondva, hogy már a színlapon becsületesen megvallja: Tóth Ede után és helyett. Frissen újraolvasva a népszínmű zsánerének tankönyvi mintapéldányát, a szokásos mohácsis időtartamot közelítő, három és fél órás, az optimálisnál többször befejeződő előadásban mintha még mindig erősebb volna az után, mint a helyett, de a rendező számítása bejön: a kirobbanó formát mutató miskolci társulatra majdnem résmentesen passzol az előadás. 


Jelenetkép az első felvonásból

Apropó, Miskolc: az utóbbi évtizedben mintha több tematikus „bérlet” is formálódna itt a különböző játszóhelyeken. A politikai-közéleti szál nem pusztán jelen van, de a színház legújabb kori sikereinek jelentős részét köszönheti neki. Részben ezzel fedésben, részben ettől függetlenül, de legalább ennyire erős a mindenkor változatlan magyar vidék markáns karakterjegyeinek fel- és elrajzolása, sok humorral, meg belőle következően gyakori sírva vigadással: elég A tanítónőre, a Kivilágos kivirradtigra vagy, mondjuk, a Feketeszárú cseresznyére mint emlékezetes csúcspontokra gondolni. Ezt a szériát gyarapítja most A falu rossza is, kivitelében alig elmaradva tőlük. 

Legyen szó bármilyen faluról, annak megvannak a maga íratlan szabályai, meg jellegzetes, kilométerekről felismerhető és azonosítható figurái. Ők azok, akik összeütközésbe kerülnek a törvény látható vagy láthatatlan betűjével, netán éppenséggel annyira lojálisan simulnak a rendbe, hogy végül az veri ki a biztosítékot: akárhogy is, ők biztosítják a termőtalajt a kisebb vagy nagyobb fajú drámáknak. A lényeg, hogy a lassúdad egyformasággal poroszkáló hétköznapok sorába muszáj bombát hajítani, de legalább éket verni, mert ez az, ami energiát biztosít a következő öt, tíz, ötven egyforma év túlélésére.


Czakó Julianna és Gáspár Tibor

Persze nem mindig vesszük észre, vagy nem akarjuk észrevenni azt, ami a szemünk előtt zajlik. Azt, ahogyan a falu bírájának, Feledi Gáspár uramnak az egyszem vér szerinti lánya, Boriska kitartóan és kreatívan próbálja magát felkötni a hosszú nyitó jelenetben, a színpadon lévő, eljegyzés okán összegyűlt tömeg a maga mohácsis örök derűjével, nótázással és akasztási jótanácsok osztogatásával kommentálja. A falu mindent látó, mindent tudó népe nyilván nem először, de nem is utoljára látja a szerelmi bánatból egyetlen kiutat látó lány kötéltáncát, de egy öngyilkossági kísérlet itt meg sem közelíti az ingerküszöböt.

A falu két lábon járó térfigyelő kamerái inkább a perifériára vetik fürkész tekintetüket, és ki is pécézik, akit csak lehet: az ügyeletes falu rosszát, a Feledi bíró fogadott lányába, az eljegyzésére készülő Bátki Tercsibe reménytelenül szerelmes Göndör Sándort, meg a Feledi fejét határozott mozdulatokkal elcsavaró rosszlányt, Finum Rózsit. Nyilván ők tehetnek minden szörnyűségről a faluban, és tökéletesen alkalmasak arra is, hogy saját „ügyeik” lévén eltereljék a figyelmet a falusiak piszlicsáré magánbizniszeiről. Azt állítom tehát, hogy (részben) a falu konstruálja meg a két, a sorból mindig kilógó különc alakját; igaz, mint látni fogjuk, mindketten meglehetős élvezettel vetik magukat a (szerep)játékba.


Rózsa Krisztián és Mészöly Anna

Az egy és a sok – majd’ minden Mohácsi-előadás alfája és ómegája ennek a kettőnek az aránya és viszonya: az egy, vagyis a néhány teljes, kerek sorssal bíró főszereplő köré mindig odasereglik a sok, miközben ez a sok, vagyis a színpadon élő és lélegző tömeg, ha jobban megfigyeljük, nagyon is egy irányba húz. A magyar falu mint olyan, már ha létezne ilyen általános kategória, Mohácsiék elképzelésében, Tóth Ede után szabadon kicsinyes, önző, korrupt, irigy, műveletlen, szükségszerűen szexista és kellőképpen rasszista, a tradíciót és a patriarchátust tűzzel-vassal óvó elmaradott televény. Az egyértelmű képletek mindig rém unalmasak a színházban, és épp ahhoz kell a Mohácsi testvérek rutinja, szakértelme és finesze, hogy az érem másik, harmadik, többedik oldala is megcsillanjon a róna fölött lenyugvó nap fényében.

A sokaságban nagyon is ott a lélek: szokás szerint majd’ mindenkinek jut egy éles pillanat, mindenesetre a Kovács Márton vezette négyfős zenekarral súlyosbított tömegből végig kiragyog Varga Andrea, Máhr Ági és Nádasy Erika asszonykórusa. Amúgy az egész falu mikrotársadalmában egytől egyig izgalmasak a nők, elmesélt és elképzelhető történeteik jól érzékelhetően foglalkoztatták az alkotókat. Mészöly Anna Boriskája megszokta már láthatatlanságát, erős érzelmeit „Sándor bácsi”, vagyis Göndör Sándor iránt évek kitartó munkájával növesztette nagyra magában. Az nem is kérdés, hogy az esküvő kapujában álló Edvi Henrietta karcos, határozott Tercsije hordja otthon a nadrágot: férjjelöltje, Feledi Lajos Bodoky Márk kezei között málé és pipogya, rossz sorsát jó kedéllyel tűrő, mindent naiv rácsodálkozással fogadó alak lesz. 


Jelenetkép

Gáspár Tibor bírója a község teljhatalmú uraként rutinosan kezeli a valódi és álproblémákat a kéz kezet mos jól bevált elve alapján. Azért ő még nem a vércinikus magyar politikus prototípusa: amikor korlátolt cimborái csőbe húzzák, megesik rajta a szív. A fárasztó részletességgel mesélt, a teljes második felvonást kitakaró, a község kasszájának megszerzésére irányuló subplot Görög László, Fandl Ferenc és Tegyi Kornél fergeteges triójának köszönhetően pazarul működik. Görög félkarú óriássá nő: az egykori 48-as honvéd Gonosz Pistaként szervez, rendez, manipulál, irányít, hogy végül elnyerje méltó büntetését, azt ti., hogy minden marad a régiben. A szereplő furcsa nevének etimológiájára Mohácsiék szerencsére és természetesen kitérnek, látványos antrét szervezve Szegedi Dezső pálinkát nem megvető Seregek Urának. 

És akkor ott a két kívülálló: Finum Rózsi, azaz Czakó Julianna kis fekete ruhájában kitartóan kapaszkodik ormótlan fehér gereblyéjébe. Alighanem rossz helyre született, túl okos ő ide: ő az egyetlen a faluban, aki mindenkin átlát. A tapló hímek bármit megtennének érte, miközben éppúgy lenézik és megvetik, mint a természetesen csak rá féltékeny nőszemélyek. A hosszú út porát magán viselő, szelíd motorosnak öltöztetett Göndör Sándor, vagyis Rózsa Krisztián a fokosát mindenbe belevágja, amibe csak tudja. (Szép, amikor a harmadik felvonásban már lendül a kar, majd elillan a svung, tényleg, minek annyit csapkodni.) Előbb üt, de aztán se nagyon kérdez: forr, búsong, emészti magát – ahogy az a magyar vidék férfijának előírásos kötelessége. 


Fandl Ferenc, Görög László és Tegyi Kornél. Fotók: Éder Vera. 
A képek forrása: Miskolci Nemzeti Színház

Hogy mivel nem jut idő foglalkozni ebben a névtelen helységben, az Khell Zsolt díszletét elnézve egyértelmű: az első felvonás a Makkhetes kocsma és a fapados Feledi-kúria udvari oldalán zajlik – a fal itt vakolatlan, ott salétromos, az új műanyag nyílászárón még rajta éktelenkedik a ragasztószalag, de a lőrésszerű ablakból sem nyílik örökpanoráma. A második felvonásban fordul a színpad: az utcafronton a kedvencem a koszos redőny elé installált apró körtükör. A harmadik rész már-már a becketti semmiben zajlik, a Tápió partján, ahová, mint elhangzik, még szintén lehetne építeni ezt-azt, de mi nagyítaná fel jobban a magányt a metafizikus ürességű tájnál? Ami a jelmezeket illeti, bárhol és bármikor járunk a 19. századtól egészen máig, tessék nyugodtan választani. Remete Kriszta szürkéből, fehérből, feketéből, barnából és ezek árnyalataiból állítja össze a falu ruhatárát, figyelembe véve kinek-kinek a társadalmi státuszát. 

A státusz márpedig itt igen fontos, tán a legfontosabb: a tápláléklánc évtizedek, még inkább évszázadok óta változatlanul fennáll és épül. Lázadni ellene lehet, de nem nagyon érdemes, meg igazából fölösleges: akkor talán már inkább jobb lehajtott fejjel beletörődni. Mert ha az elmúlt százötven évben semmi sem alakult a magyar ugaron, akkor nem ez a mostani a legjobb pillanat a változásra. 

Az előadás adatlapja a Miskolci Nemzeti Színház honlapján itt található.