Mint ahogy azt a tárlat címe (A fénykép és a szerelmes vers) is sejteti, Drozdik Orshi munkásságában egy olyan lírai és elsősorban vizuális manifesztummal találkozunk, amely a magyar feminista képzőművészet alapjait teremtette meg a hetvenes években. A Mai Manó Ház tárlata az 1975-1995 között készült analóg ezüstzselatinos fotókból válogat, kiegészítve azokat a művész verseivel.
 Drozdik Orshi: AktModell: Performansz (1977) |
A Dienes Valéria orkesztikai módszereiből inspirálódott képzőművész elsődleges fegyvere a női test, amely mozgásba hozva az individuum felülvizsgálatára is alkalmasnak bizonyul. A mozdulatművészetből átemelt motívumok, a performativitás, és mindenekelőtt a kísérleti fotó kollázsszerű felhasználása mind részét képezte repertoárjának. Ahogy arról a kiállításon is biztosít bennünket, Drozdik Orshi áttáncolta magát a hetvenes évek kulturális és művészeti keretein. Individuális mitológiát teremtve könnyedén átlépett a magyar képzőművészet szűk határkörein, cenzúrával átitatott világán. Minden mozdulata időeufória, szövegei egyenértékűek a lassú expozícióval gyors tánclépésekről készített fotóival.
Kelet-európai identitása hangsúlyosan jelenik meg sorozataiban, kiváltképp a Szempillantás és sóhajtás (1976-78) címűben, amely most először látható Magyarországon. Munkásságának művészettörténeti jelentőségével Drozdik maga is tisztában van: erről tanúskodik A nő teste. Vallomás egyes szám harmadik személyben című írása. A test mint határ, énhatár jelenthet műveiben keretezettséget, realitást, mozgást, nemet, médiumváltást, pszichológiai értelemben vett szelfet is, de képhordozó felületként is hasznosítható. Önmaga az ábrázolása tárgya és az ábrázoló is, ahogy saját képmása, saját reprezentációja minden esetben a saját tulajdona, miként ezt önarckép manifesztumában, az Én egy fénykép vagyok (1977) címűben is hangsúlyozza.
 Drozdik Orshi: Indivuduális mitológia: Rubens (1975-76) |
Drozdik manifesztuma nem csak az akkori Magyar Képzőművészeti Főiskola akadémista művészetpedagógiájával, azon belül is a patriarchális alapra építkező modellrajzzal állt szemben, hanem kapaszkodót jelentett a szűk mozgástérrel bíró magyar képzőművészeti légkörben. Bár Drozdik a fénykép médiumához tanulmányai során csak viszonylag későn jutott el, első sorozatát az akadémiai aktmodellekről fennmaradt dokumentumok újrafotózásával kezdte. Perfromanszai során meztelen testére vetítette az így már kisajátított fényképeket, görbe tükröt tartva ezzel a patriarchális berendezkedést lekövető művészettörténetnek. Drozdik egy olyan különös testmontázst hozott létre, amely egy új időkoncepciót is magába foglalt, hiszen a performanszokról készített fotóit korábban elkészült fényképei negatív verzióival is összekapcsolta.
Az Identitás, az AktModell (1975-77), az Individuális mitológia (1975-77), a Szempillantás és sóhajtás (1977-78), valamint a Közhelyszimbólumok (1977) mind-mind jelölnek valamit Drozdik manifesztumából. 1984-1993 között készülő sorozatában fókuszt váltott, és a természettudományi és orvosi múzeumokban készített felvételeket, amelyekből szintén láthatunk egy válogatást a tárlaton. Külön szórakoztató megfigyelni, hogyan jut el Drozdik az európai és amerikai múzeumok gyűjteményeinek a tanulmányozása közben a fiktív karakter Edith Simpson történetéhez, akit mint XVIII. századi női alkotót saját mitológiájába illesztett. A reprezentáció és a valóság egymástól szétválaszthatatlan természetére persze nem elsőként jött rá, de elsőként alkalmazta a performanszban és a fotóművészetben, konceptuális munkáiban.
 Drozdik Orshi: Szempillantás és sóhajtás: Szempillantás (1977) Fotók: Mai Manó Ház |
A korszakban szintén tabutémának számító pszichoanalízis és mélylélektan szintén fontos szerepet játszott Drozdik művészetében, különösen a test dekonstrukciójának alkalmazásakor, de nem elhanyagolható a szemiotikai nyelvi természetű dimenzió konceptuális jellegű műveinek vizsgálatakor sem. Az átírás motívuma nemcsak performanszaiban volt szervező jellegű, de fotókollázsaiban is fontossá vált. Szabadversei csak fokozzák az önmagával folytatott dialógus elemi voltát, a fokozás, sűrítés, duplikálás elemei fotóiban is megjelennek. A női tekintet kettőssége, a tükrözés motívuma szintén fontos eszköze lett Lacan és Foucault után. A tükör-stádium, valamint a megfigyelő és a megfigyelt ellentéte a kiállított anyag egészét végigkíséri, megjelenik a táncmozdulatokban, de a szöveg testében is, amelynek az írógéppel leütött piros betűk állítanak kontrasztot.
A Kaland a technos dystophiumban a szerelmes vers műfaja a hagyományos értelemben vett női művészet megítélésére is reflektál. Újraírva nemcsak saját a saját magáról, de a korszak magyar művészetéről alkotott képet, sok kortársával ellentétben Drozdik nagyon is felvértezve áll elénk a jelenben is. A kiállítás jelentőségének mélyebb megértéséhez az alkotó és az azóta elhunyt művészettörténész, Beke László, valamint a kiállítás kurátora, Boros Lili beszélgetését rögzítő videófelvétel nyújt segítséget, amelyben szó esik a magyar feminista képzőművészetről, az önkeresésről és a médiumok közötti átjárásról, Drozdik Orshi életútjáról is.
A kiállítás megtekinthető 2022. október 9-ig.