Szamaritánus / Amazon Prime
2022.11.30.

A Szamaritánus néhány pillanat erejéig megvillant egy a kortársainál lényegesen érettebb, egyedi szuperhőstörténetet, hogy végül mindegyiküknél régimódibb változat mellett tegye le a voksát. BECSÁGH DÁNIEL KRITIKÁJA.

2022-ben gyakorlatilag az összes mozgástér elfogyott a szuperhős-műfajból: szinte minden mennyiségben, megközelítésben, többszörösen feldolgozva, összekombinálva, parodizálva, szatirizálva láttuk már a különleges képességekkel bíró karakterek toposzát. Ember legyen a talpán, aki most akar újat mutatni, pláne, ha a nagy képregényes-adaptációs gyárakon kívül vágyik sikerre. Julius Avery rendezésének e tekintetben mutatott kudarca tehát aligha meglepő, az már sokkal inkább, hogy a Szamaritánus tényleg magában hordozta a csíráját annak, hogy meghaladhatja riválisait.


Jelenetek a filmből

Az immár multiverzumi szintre emelt figuraáradat divatjához képest itt a koncepció kellemesen egyszerű: ebben a világban mindössze két nagy erejű, sebezhetetlen hős született, Szamaritánus és Nemezis testvérpárja, akik eltérő módon dolgozták fel kívülállóságukat. Míg Szamaritánus a köz szolgálatába állt, Nemezis meg akarta bosszulni a világon az őket ért kiközösítést és gonoszságot, ez pedig ellenfelekké tette őket, hogy végül egy hatalmas összecsapásban mindketten életüket veszítsék. 

Évtizedekkel később Granite City lakói még mindig az ő elveikhez viszonyulva határozzák meg magukat, viszont a kilencéves Samnek (Javon ’Wanna’ Walton) egyenesen meggyőződése, hogy Szamaritánus még életben van, és egyre több bizonyítékot talál arra, hogy a szomszédos épületben lakó Joe Smith (Sylvester Stallone) lehet az álruhában járó hős. Szükség is lenne Szamaritánus visszatérésére, ugyanis a helyi bandavezér Cyrus (Pilou Asbæk) éppen ekkor határozza el, hogy Nemezis örökébe lép.

Alapvetően tehát nem forradalmi elképzeléssel állunk szemben, ugyanakkor a Szamaritánus kiinduló helyzetében még több apróság is akad, ami okot adhatna a bizakodásra. Tekintve, hogy a történetet nem elsősorban a hősök, hanem rajongóik szemén keresztül prezentálja, a Szamaritánus tulajdonképpen új nézőpontot emel be a zsánerbe, amelyen keresztül a szuperhősimádat sajátos társadalmi pszichológiáját vizsgálja. Miért van szüksége az emberiség kollektív tudatának arra a képre, hogy egy emberfeletti figura állandóan vigyáz rá és gondoskodik róla? És ilyenek híján tényleg összeomlásra és hanyatlásra van ítélve a világ? 

Dühítő módon azonban a film mindössze egy-két mondat erejéig kapja fel közvetlenül ezt a gondolatot, hogy aztán szinte azonnal elfelejtse, majd elsősorban közegábrázolásába mossa bele. Minden egyes falfelület Szamaritánus vagy Nemezis jelével van megjelölve, a főműsoridős tévéadásokat húsz év múltán is kettejük potenciális visszatérése tartja lázban, de mindennek a miértje, mélyebb mozgatórugói rejtve maradnak.


A képek forrása: MAFAB

Ugyanígy említés szintjén sikkad el a „szuperhősök = rendszerpárti erők, szupergonoszok = az elnyomottak érdekeit képviselő rendszerellenesek”-analógia, ami népszerű teória a műfaj kritikusainak körében, ennek megfelelően sokat gazdagíthatta volna az összképet. Vagyis az alkotók mintha pontosan tudták volna, hogy túltelítettsége és elhasználtsága ellenére is mit lenne érdemes még elmondani a témában, hogy végül úgy döntsenek, ehhez semmi kedvük, és maradnak egy szögegyszerű formagyakorlatnál.

Egyébként ironikus módon egy darabig még üdítően is hat (vagy éppen kellemes nosztalgiával tölt el), hogy 2022-ben egy szuperhősfilm nem kikacsintásokkal, oldalba böködéssel, negyedikfal-döntögetéssel és cameoáradattal vadászik a néző elismerésére, hanem csak a maga módján elmesél a dömping előtti éveket idéző, régivágású történetet. Hatásos, ahogyan a nevében sem sokban különböző Granite City utcáin egy 21. századi Gothamet látunk megelevenedni (Avery vizuálisan ezerszer érzékletesebben értelmezi napjaink folyamataira a bűnözéstől, munkanélküliségtől, kilátástalanságtól szenvedő közeget, mint bármelyik kortárs Batman-feldolgozás), és rokonszenves az is, ahogyan a Szamaritánus erőszakábrázolása megmarad a családbarát pofozkodások és az öncélú trancsírozás közötti határmezsgyén. Mindazonáltal a rendező legnagyobb bravúrja, hogy az ehhez hasonló eszközökkel túlzó stilizáltságtól mentes, valóságszagúan lehangoló, komor atmoszférát teremt, ahol azonban elsősorban Walton kisugárzásán keresztül van helye a reménynek és a humornak. (Az Eufória című sorozatban parádés alakítással debütáló gyerekszínész ezúttal is bizonyítja, hogy nagy jövő áll előtte.)

De ennek a varázsa is elmúlik, amint a cselekményt maguk alá gyűrik a zsáner kiszámítható fordulatai. A Szamaritánus történetmesélése már cseppet sem olyan következetes, mint atmoszférája: karaktereit, adott fordulatait képtelen nemhogy egy újszerű, de egyáltalán bármilyen kiforrott gondolatvilágba integrálni, így végső soron állítani sem állít semmit. Egyetlen váratlan húzását elpocsékolja, mert a szóban forgó csavar semmilyen szinten nem ad új értelmezést az eseményeknek. A maratoninak nem nevezhető játékidő alatt egyszerűen újra és újra ráununk a látottakra, mert még az sem világos, mi a fő konfliktus tétje: ha a kiöregedett és kiégett Szamaritánus győzelmet is arat, attól még nem fog egycsapásra megszűnni az addig felvázolt összes társadalmi probléma. Márpedig egy szuperhőstörténetnek legalább azt illene határozottan definiálnia, hogy miért szurkoljon, izguljon a néző.

Végeredményben tehát a Szamaritánus is éppoly felejthető, jellegtelen, mint a modern szuperhősmozik túlnyomó része – egyedül az írható a javára, hogy legalább máshogyan felejthető és jellegtelen, mint a többiek. Ez azonban vajmi kevés ahhoz, hogy figyelmet érdemeljen, hacsak nem azzal, hogy a nyugdíj határán álló Stallonét most a Zs-kategóriánál egy fokkal magasabb szinten láthatjuk akciózni.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék: Amazon Prime 2022