Molière – Parti Nagy Lajos: Scapin furfangjai / Tanyaszínház
2022.08.17.

Az, hogy a tavalyi politikusi hisztiroham után idén a Tanyaszínház előadásának eszében sincs semmiféle biztosítékot kiverni, nem kritika, csupán ténymegállapítás. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Azt javaslom, hogy a Tanyaszínház négy évtizedes történetéből a 2021-es esztendő botránykrónikáján ne csámcsogjunk többet. Politikusok jönnek, politikusok mennek: normális országban annyi a dolguk, hogy az anyagi és infrastrukturális feltételeket biztosítják, majd a premierre eljönnek, persze nem beszédet mondani, hanem tapsolni és okulni. A percemberkéken túl ugyanis a színház, köszöni szépen, jól van, és jól is lesz, akkor is, amikor a morálbajnok lakájhad már rég a süllyesztőben. 


Kőműves Csaba Bence, Ágyas Ádám és Gusztony Endre

Úriember biztosra nem fogad, így arcizmom se rándult, amikor kiderült, hogy az újvidéki színiakadémisták (ezúttal kolozsvári, marosvásárhelyi illetőségű alkotókkal is kiegészült) csapata idén Molière-en hajtja végre huszonsok elemből álló nyári gyakorlatsorozatát. Jó, tudjuk, hogy a Napkirály kedvencének életművéből is lehet olyan darabot választani, ami még ma is túlzó reakciókra készteti az erkölcscsőszöket, de az előzmények után sejthető volt, hogy itt senki nem fog „megtartüffölődni” (copyright PNL). 

És valóban, az alkotók ezúttal az életmű végéről szemeltek ki kockázatmentes alapanyagot. Az alig két évvel Molière halála előtt, a szerző címszereplésével Párizsban tisztes sikerrel bemutatott Scapin furfangjai első, de második olvasásra is ártatlan komédiának tetszik. Gyanúsan biztonsági kűr, nem is igen játsszák magyar nyelvű színházak annyiszor, mint a szerző jellemhibákat gúnyoló darabjait, melyek erőlködés nélkül hajlíthatók a kortárs valósághoz. Filoszok és színházi emberek némi értetlenséggel figyelik, ahogy a nagy Molière pályája alkonyán visszakanyarodik ifjúkori színházi tapasztalásának első számú helyszínéhez és színházi gondolkodásmódjához, azaz a commedia dell’arte meg a vásári színjátszás soha le nem járó szavatosságú patronkészletéhez.


Varga Benjámin

Mégse intézzük el a darabot egy kézlegyintéssel, legyen bármilyen nagy a kísértés: Molière bátran lopkodott ókori és kortárs szerzőktől, és mindent elkövetett a hatás kiváltása érdekében. Igen, a Scapin furfangjait elsősorban „ami a csövön kifér” típusú szövegnek látom, és erre nem cáfol rá a Tanyaszínház előadása, sőt. Ricz Ármin Újvidéken színészként végzett, most Marosvásárhelyen Bocsárdi Lászlónál tanul rendezést, és úgy tűnik, képes arra, hogy játszótársait mozgósítsa és bevonja egy olyan őrült kalandba, mint amilyen ez itt.

Amikor a második jelenetben meghallja a néző, hogy „furfangéria” meg „széltoláció”, nem kell se repülősóért, se a virtuális színlapért nyúlnia: bizony, itt újfent Parti Nagy Lajos garázdálkodott Molière veteményeskertjében. Az átdolgozó szövege tavaly Szegeden debütált, a szintén Bocsárdi-tanítvány (véletlen? aligha!) Herczeg T. Tamás rendezésében. A Tanyaszínház produkciójában szelídült-szolidult kissé a szöveg, Oláh Tamás dramaturg és nyilván a rendező egyszerűsítette, rövidítette a sokszor nagyon is tudatosan túl- és agyonbeszélt jeleneteket. Meg hát PNL-nél korántsem a poloskagiliszta a legdurvább kifejezés, de azt is remélem, hogy nem a kiskorú politikusokra való tekintettel maradt ki az icegláda vagy a pöcsvörk. (Mondjuk hiányozni nem hiányzik egyik sem.)


Jelenet az előadásból

Régi tanyaszínházi alkotótárs, Puskás Zoltán jegyzi a jelzésszerű díszletet és a kevés színnel is beszédes jelmezeket. Az üres színpadon rugalmas, mobilis, másodpercek alatt változtatható tér szükséges: lényegtelen, hol játszódik a történet (amúgy Nápolyban, van is egy nápolyis poén a vége felé), ami számít, az a takkra pontosan kivitelezett cirkuszi akrobatika – a szavak és a mozgások szintjén egyaránt. A teret négy, emberszéles és jó magas, multifunkciós, aranybarna faldarab zárja hátul, amiből a láthatatlan mozgatók közreműködésével tud lenni búvóhely, ajtó, oldalsó beugró, ágy, lépcső, sőt ravatal is. A Molière generálta nagy össznépi kavarodásban elengedhetetlen, hogy folyamatosan tisztában legyünk azzal, ki kicsoda: a feketéből, fehérből, fekete-fehérből kikevert jelmeztár segíti a felek azonosíthatóságát és a rokonsági szál megállapítását, de azért az sem nagy baj, ha néha elvész a fonál. Egyedül a talpig feketébe bújtatott Scapin kezén virít ujjatlan, vörös kötöttkesztyű – csak a kezét figyeljük, mert csal. 

De hát éppen ez a lételeme ennek a magányos csínytevőnek, és most itt ebből az egyedüllétet húzom alá. Két lány (Szabó Regina és Hodik Annabella), két fiú (Kőműves Csaba Bence és Sadikovic Marijo), két apa (Varga Benjámin és Dudás Dániel) – az anyák, mint Molière-nél általában, halottak, eltűntek, nem esik róluk szó, satöbbi – az összes lehetséges kombinációban egymás ellen fenekedik, hogy aztán (micsoda meglepetés!) legvégül kiderüljön, hogy minden úgy volt a lehető legjobban, ahogy arról a kiinduló állapotban értesültünk. Őket, meg a csatolt szolganépet mozgatja kénye-kedve szerint Ágyas Ádám spíler Scapinje, míg a megfelelő konstelláció elő nem áll. De addig még sok víz folyik le Nápoly nemlétező folyóján, és a Tanyaszínház tűzrőlpattant leányai és ifjai éppen ezt a karneváli őrületet prezentálják elképesztő lendülettel a bő órás játékidőben.


Jelenet az előadásból

A sztorira ne vesztegessünk sok szót: kétszer két szerelmes eped, sőt már az epedésen túl is van, amikor éppen házasságot kötött vagy köt a darab jelen idejében, ám a zord atyák inkább adnák gyermeküket az általuk kiszemelt párhoz. A kis buták nem tudják, hogy pontosan ez történt, csak ezt minden érintett féllel tisztázni időbe telik – kiköpött Leonce és Léna, másfélszáz évvel korábbra datálva. Ricz Ármin rendezőként a nyílt színi káosz üzembiztos levezénylésében jeleskedik: minden szóra, sőt talán szótagra jut egy gesztus, egy mozdulat, de még inkább egy vetődés, ugrás, dobás – fizikai színházba oltott kaszkadőriskola. A játszók elképesztő energiákkal tolják végig az előadást: hangosítás nem lévén, kidagadó nyaki erekkel, és őszintén remélem, hogy ép hangszálakkal vészelik át a sokállomásos turnét. 

Annyira magasan kezdenek, hogy azonnal kételyeim támadnak, lehet-e emelni a tétet, de naná, hogy igen. Biztosan van, akinek már sok ez a szándékosan elrajzolt, minden pillanatában túlzó játék – milyen szép az, amikor egy-egy röpke pillanatra kimerevedik a kép, és normál hangon szólal meg Scapin –, de a saját őrületén belül igenis van rendszer. Puha, megnyugtató, némileg enigmatikus keretet ad az öt hallgató által mozgatott pávabáb, meg közben Pálfi Ervin Weöres Sándor-versszövegeket megzenésítő andalító zenéje, de a színpadot amúgy a kitett, harsány vásári komédiázás uralja az elsőtől az utolsó pillanatig. 


Elöl Ágyas Ádám. A képek forrása: Tanyaszínház

A lényeg az összjáték, meg a színházi szituáció folytonos felmutatása. Ez mindig mindenféle gegnek táptalaja tud lenni: a múlt igaz vagy hamis sztorijai itt a narráció alatti zenés újrajátszások révén elevenednek meg. Többen egy vödör vízbe akarják önmagukat fojtani teátrális elkeseredettségükben. Géronte reflektort ragad, amikor fiát vallatja, s a pirosra váltó fénynél diadalmasan vágja képébe: „De elvörösödtél!” Az orra előtt álló Géronte-ot Scapin az istennek se találja, körbe-körbe kergeti a színpad körül, de még a nézőtér soraiban is őt kutatja. A meggyötört dada, Nérine a fiatalok és öregek töketlenkedését látva felpattan tolószékéből, hogy végre pontot tegyen az i-re, és így tovább. 

Van még pezsgőlocsolás meg konfettiágyú, karikás ostor és lombszívó, szóval ahogy mondtam: ami a csövön kifér. A végén meg egy pillanatnyi megtorpanás, Scapin szegény fejére állítólag kalapács zuhant (mint az állítólagos gerenda a Molière-kortárs Cyrano de Bergeracra), ő véres fejjel csúszik le a színpad magasba emelkedő deszkáiról. A játszótársak félig már civil öltözetben sorfalat állnak előtte. 

(A szerző a 2022. augusztus 9-i, oromi előadást látta.)