Beszélgetés Béres Attilával
2022.08.12.

A Valahol Európában, a Háry János, az Álarcosbál és a Vízkereszt után ismét Szegedi Szabadtéri Játékokon rendez Béres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója. A Chicago a múlt század húszas éveiben játszódik, amikor még távoli jövőnek tűnt, hogy a média hogyan manipulálja a közvéleményt a hatalom szolgálatában, létrehozva a celebvilágot, ami mára átrajzolta a hétköznapok gondolkodásmódját. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Vannak darabok, amiket többször megrendezel, ilyen a Chicago is. Annyira izgat, hogy újra előveszed, mert később mást gondolsz róla?


Béres Attila

Béres Attila: Szerintem kevés igazán jó musicalt írtak. A Chicagót harmadszorra rendezem, és nyilván más lesz az előadás, mint az előző kettő. A díszletet is más tervezi, a jelmezt is más csinálja, mások a szereplők és más a kor… Öt éve, mikor utoljára rendeztem Kecskeméten, még nagyon más világot éltünk, békésebbet, talán nyugodtabbat… Az előző két előadás beltérben zajlott, kisebb volt a tér, még akkor is, ha a miskolci és a kecskeméti színházban nagyméretű a színpad, de a Dóm térre valami egészen mást kellett kitalálni. És hát, amint az előbb mondtam, a világ is sokat változott… Ez nem csak egy látványos musical, hanem igazán gondolatébresztő kérdések sokaságát veti fel maga az alapmű. Ezt kell azon az óriás színpadon valahogy elképzelni. Mi is megnöveltük a szereplők – énekkar, tánckar, statiszták – számát, és megpróbáltuk Kálmán Eszterrel díszlettervezővel valahogy értelmezni azt, hogy mit is jelenthet ma a börtön. Kicsit tágabb, metaforikus értelemben. Egy panelrengetegbe tettük az előadást, ahol az ember nagyon picinek érzi magát, hiszen az is egy börtön valahol. Ebből a Szegeden, vagy bárhol Magyarországon lévő Chicago-kerületből, vagy panelrengetegből próbál meg egy lány a bulvársajtó segítségével híressé, vagy inkább hírhedtté, mai szóval celebbé válni. Ma nagyon erősen szól ez a történet arról, hogy mire képes a média. Hogy másodpercek alatt felemel vagy kinyír bárkit. Hogy ma a bulvársajtó – és sajnos már nem csak a bulvársajtó – segítségével bárki lehet ideig-óráig híres vagy hírhedt... Általában nincs mögötte tartalom, nincs mögötte kialakult személyiség, nincs konkrét tudás vagy valamilyen rendkívüliség, csak a tartalom nélküli celebség van. Sokan elhiszik, hogy ez jár nekik, és amikor kihúzzák alóluk a talajt, iszonyatosan nagyot zuhannak. 

R: Mintha bulvárt olvasnánk…

BA: Nem akarok konkrét példákat mondani, de a különböző televíziós műsorok, vetélkedők szereplői, az úgymond pillanatnyi „celebek” többnyire nagyon hamar tönkre mennek. Nyilván van egy-két ember köztük, akinek a nagy számok törvénye alapján sikerül valami tartalmat is felmutatni, de többségük roncsként vagy hullaként végzi. Ha azért ismernek meg valakit az utcán, mert feltalálta a covid ellenszerét, vagy egy világhírű zenekar karmestere, az rendben van. De ha azért rajonganak valakiért gyerekek és fiatalok, mert eltöltött harminc napot egy luxusvillában és ott éktelen baromságokat mondott és csinált, akkor ott valami nagyon nem stimmel. Roxie Hart is, aki nyilvánvalóan gyilkolt, a börtönben az ügyvédje segítségével – akit Nagy Ervin alakít – felismeri, hogy ha a sajtó szenzációként felkarolja, akkor mint hírességet, mint a bulvársajtó címlapján szereplő celeb-terméket nem fogják elítélni. És valóban, egy jól megtervezett médiakampány után, melynek minden eleme rendkívül hatásos, de hihető hazugság, Roxie-t felmentik. Erre a borzadályra szerintem nagyon jó válasz, amit a darab végén az ügyvéd mond Roxie-nak: „Isten óvja az országot a magukfajtától”. És persze közben a musicalirodalom legcsodálatosabb dallamai, legnagyobb slágerei szólnak, egymást váltják a keserű, szürke hiperrealista börtönképek és az ezer színben pompázó expresszionista revüképek. De a valóság ott marad Szegeden, vagy a bárhol Magyarországon lévő Chicago kerületben.

R: 2011 óta rendezel a Dóm téren, meg lehet szokni ezt az óriás színpadot?


A Chicago olvasópróbáján

BA: Ha a próbafolyamat során jól értelmeztük a darabban lévő helyzeteket, ha nem a felszínt kapargattuk, hanem mélyen önmagunkba nézve érvényes válaszokat kerestünk figurára, mondatra, dalra, helyzetre, akkor a főpróbahétre a szokásos káosz mellett – jó esetben – megszületik egy új világ, az előadás világa. És akkor ott kint, a Dóm téren, a csillagos ég alatt, Európa egyik legnagyobb szabadtéri színpada is összerándul. „Normál” színpad lesz. A mi kérdéseink, kételyeink, játékunk közvetítője. Amit viszont nem lehet megszokni, és Szegedben ez a legfantasztikusabb, amikor megtelik a nézőtér. Lemegy hat előadás, és annyi néző látta a darabot, mint sok magyarországi színház egész éves közönsége. Felemelő érzés, amikor négyezer ember egyszerre nevet, egyszerre rendül meg.

R: Lehet érzékelni, vagy a méret elnyomja?

BA: A Háry Jánosnál éreztem meg először igazán, milyen az, amikor négyezer ember együtt és egyszerre lélegzik az előadással. Fantasztikus volt. Persze, iszonyatosan nagy ez a színpad, de nem a színpad mérete a kiindulópont, hanem a történet és a zene. És ugyanúgy a hitelességre, az őszinteségre kell törekedni, hiszen a hitelesség, és talán még az őszinteség sem távolságfüggő. És a zenekar is fent lesz a színpadon, ők is börtönrácsok között rabruhában zenélnek, és Silló István mint rendőr vezényli őket. 

R: Most máshol lesznek a hangsúlyok, mint a korábbi Chicago-rendezéseidnél?


Czakó Julianna - Roxie Hart

BA: Pont tíz éve rendeztem először, amikor ez a világ még nem volt ennyire terhelt. Annak idején felkiáltójelnek, figyelmeztetésnek gondoltam ezt a darabot, kicsit túlzó jövőképnek. Ma már nem a jövőről beszélünk. A darabra készülve sokat olvastam bulvársajtót, érdekelt a természetrajza. Nem akarok senkit megbántani, de ahogy és amin heteken át vitatkoznak a celebvilág résztvevői, az maga a pokol. Belzebub itt boldogan megnyalja a száját és azt mondja, dobjatok még kis kénkövet tűzbe. Ha arról beszélgetnénk, hogy Fischer Ivánnak milyen csodálatos koncertje volt a Hősök terén, vagy milyen fantasztikus a Bosch- kiállítás a Szépművészetiben, ha ez lenne a vezető kulturális hír, akkor a sok silányság talán megbocsáthatóbb lenne, de ezekről a csodákról egy internetes újság negyedik oldalának alján lehet olvasni. Ez ma a világ. Ez ma az ország. Valamit nagyon elrontottunk. Erről is szól ma a Chicago.

R: A színházban is lehet ezt érzékelni?

BA: Persze. Hol nem lehet? De ennek ellenére Miskolcon nagyon vigyázunk arra, hogy a színház igényességét megőrizzük. A Művészeti Tanácsban öt őrzője van ennek. Persze nem minden zajos szakmai és közönségsiker, amit bemutatunk. De szerencsére nagyon nagy százalékban az, a közönség szereti az előadásainkat, a szakma figyel ránk, azt gondolom, most jó érzés, sőt talán büszkeség is azt mondani, hogy mi a Miskolci Nemzeti Színház kötelékébe tartozunk. Ha a jövő évadunkat nézzük, akkor zenés darabként ott lesz a Jézus Krisztus szupersztár, pont azért, hogy segítsen valahogy visszatalálni oda, ahonnan indultunk. Kleist, Barta Lajos, Foster, Pintér Béla, Shakespeare bemutatóink lesznek, és ha vígjátékot veszünk elő, akkor is megpróbálunk tartalmassal előrukkolni. Ha megkérdezik tőlem, hogy milyen ma a színház Miskolcon, azt szoktam válaszolni, hogy a Miskolci Nemzeti Színház az a hely, ahol a következő évadban Ascher Tamás Pintér Bélát rendez.

R: Igazgatsz, rendezel, miközben színész is vagy. Nem hiányzik?


A Chicago-stáb egy része. Forrás: Szegedi Szabadtéri Játékok. Fotó: Szabó Luca.

BA: Nem, azt már elfelejtettem. Én világéletemben focista szerettem volna lenni, az sem lettem, de azért szerintem még jól focizok. De ha még egyszer visszamehetnék 17 éves koromba, akkor lehet, meghallgatnám édesapám tanácsát, aki kézzel-lábbal küzdött az ellen, hogy színházi ember, főleg színész legyek. Mindig ezt a szót használta, hogy kiszolgáltatottság, hogy csak azok foglalkozzanak a színészettel, akik hitszerűen tudnak élni vele. Azt szerette volna, ha orvos leszek. Az sem lettem, lehet, ha újrakezdeném, elgondolkodnék rajta. De ez csak ábránd, mert az ember ötvenkét évesen már nem kezdheti újra.

R: A színház előtt matematikusnak tanultál, abból mi maradt meg?

BA: Az mindig itt van velem, bennem. A gondolkodásmódomban. Zenés darabok rendezésénél is sokat segít. Hiszen a zene valahol matematika, és a matematika is valahol zene. De az a gondolkodásmód, amely a matek által alakult bennem, segít a színház igazgatásában is. A színház mint működés – jó esetben – egy óriási egyenletrendszer, amiben ugyanannyi egyenlet van, mint ismeretlen, vagy néha egyenlőtlenség-rendszer, rossz esetben egy olyan egyenletrendszer, amiben több ismeretlen van, mint egyenlet. Ilyenkor a föld alól is találnunk kell egy egyenletet, vagy egyenlőtlenséget… Ez az igazgató felelőssége.

R: Ami viszont kiszámíthatatlan, a politika erőteljesen beleszól a színházak életébe. Válaszként mennyire jelenik meg mindez a színpadon?

BA: Nem szeretem az aktuálpolitizálást a színpadon, még akkor sem, ha olykor van egy-egy erősebb kiszólás, ironikus megjegyzés a saját előadásaimban is, de ennek meg kell maradni a jóízlés határán belül. A színházunkban természetesen éles társadalmi problémákat feszegető előadások is vannak, például Mohácsi János most rendezte A falu rosszát, ami egy magyar falu életével szembesít. Ezek nem politikai, hanem sokkal inkább társadalmi kérdések, s ha tetszik, ha nem, jóval a politika szintje fölött állnak. Persze a mai társadalmat alapvetően a politika határozza meg, de ennek ellenére, ha matematikailag kellene fogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy a művészet sokkal nagyobb halmaz, mint az a pár elemes halmaz, amit a politika jelent… A színháznak jóval a politika szintje fölött kellene állnia. És nem a színházaknak kellene igazodnia a politikához, hanem pont fordítva: a politikusoknak kéne iszonyatosan figyelni arra, hogy a színház milyen görbetükröt tart nekik. Jobb világ lenne, abban egészen biztos vagyok.