Ha azt vesszük, mennyi attraktív, sőt szexuálisan vonzó operaénekesnő és operaénekes működik ma napjainkban világszerte, vagy pláne azt, hogy ez valójában mindig is így volt (Lina Cavalieritől Házy Erzsébetig meg Mario Lanzától Franco Corelliig), igazán meglepőnek ítélhetjük azt a szűnni nem akaró csárogást, ami e téma körül tapasztalható. Mintha minden egyes csinos/jóképű operistánál újra meg újra mérlegelnünk kellene azt a nyilvánvalóan hamis előfeltevéseken alapuló álkérdést, hogy vajha énekelhet-e szépen olyasvalaki, aki maga is szép. Különösen mi, sajtómunkások szeretjük ezt a meghitt csacsiságot firtatni, hiszen olyan kályha ez, amelytől mindig biztonsággal el lehet indulni, s hipp-hopp már meg is vagyunk a cikkünk első ezer leütésével. (Ahogy azt a jelen példa is igazolhatja.)
 Aida Garifullina |
Most épp a Budapesten augusztus 2-a estéjén bemutatkozott 34 esztendős tatár-orosz Aida Garifullina kínálja elénk e tárgyat, hiszen a meredeken emelkedő csillagú szoprán vonzó szépség – és ezt a tényt (óh, irgalom atyja, ne hagyj el!) nem is rest kihangsúlyozni, bizony még kebeltájon sem. S ha azt kérdezzük magunktól, hogy ettől hitelesebben állíthatja-e elénk Júlia vagy Musette alakját, hát az őszinte és helyes válaszunk nemigen lehet más, mint ez: hát, hogy a bánatba ne?! Kár, hogy Garifullina először nem az ő slágerszámaikat énekelte a Margitszigeten, hanem Norma cavatináját – méghozzá kóruskíséret nélkül. Merthogy ebben a híresen kényes, ezerfelől ismerős és az előadói érettség számára komoly mércét jelentő Casta Divában a fiatal énekesnő egyértelműen kevésnek bizonyult. Igaz, a hang formátuma és Garifullina vonalérzéke már itt is nyilvánvalóvá vált, de a megszólaltatás egészét mégis inkább valamiféle túlzott előadói kiszámítottság (sőt mesterkéltség), illetve a felidéző jelleg uralta. Itt ráadásul a zenekar hangosítása is kriminálisnak hallatszott, akárha valamely régi lemezről szólna a Bellini-ária kísérete.
Viszont amint a maga lányosabb-kacérabb, illetve póztalanabbul lírai helyére került a szoprán hangja és alakja, ott valósággal kéjes mámort jelentett hallani és látni Garifullina produkcióját. Éspedig minél távolabb került az opera- és koncertrepertoár legismertebb – és szenvelgésre csábító örökdarabjaitól, annál több örömöt lelhettünk ebben a könnyed, technikás és ezüstösségében is meleg árnyalatú hangban, s az énekesnő bájosan fűszeres egyéniségében. Így hát a koncert szubjektív csúcspontját a névről sem ismerős spanyol komponista, Gerónimo Giménez Sevillai borbélyának részlete jelentette számomra. Nem vígopera, hanem zarzuela ez a mű, a sztorija is egészen más, mint a Rossini-klasszikusé, és éppenséggel a zenei értéke sem kikezdhetetlenül osztályon felüli. Ám a koncerten felhangzó polonéz, a „Me llaman la primorosa” kezdetű magándal a lehető legvonzóbb oldaláról mutatta be nekünk Garifullina kedvesen virtuóz és a spanyolos kolorithoz jól idomuló énekművészetét. A másik csúcspont pedig a jóval ismertebb Ruszalka-ária volt, amelyben éppúgy érintett a Hold, mint Norma cavatinájában, ám a megszólítás-invokálás szláv és teljességgel magánjellegű változata – jelenleg – sokkalta testhezállóbb szopránunknak. Míg ellenben a schuberti Ave Maria, no meg a jó előre borítékolható két ráadásszám, vagyis Lauretta áriája („O mio babbino caro„) és a koncertektől már rég eltiltandó „Libiamo” (a Traviatából) arrafelé terelte a sztárt és mind a színpadi és nézőtéri közreműködőket, ahol nagyobbára a közhelyesség és a kimódoltság lelhető.
 Brickner Szabolcs |
Ami a pódiumpartnereket illeti, az est másik énekese az a Brickner Szabolcs volt, akit a 2021-22-es évadban Hunyadi László, Tamino és Gabriele Adorno (Verdi: Simon Boccanegra) szerepében egyaránt hallhatott az Opera közönsége, mondhatni váltás közepette. Ez a köztes helyzet az elmúlt szezonban hol többé, hol kevésbé jelezte meggyőzőnek a rokonszenves tenor jelen vokális állapotát. Most igen tisztes, ízlésesen formált Virágáriával indította szereplését, s voltaképp azzal is gyarapította személyes hitelét, ahogy figyelmetlenségből botlott egyet a ráadásrész obligát Traviata-részletében. Efféle – szó szerint – elmaradhatatlan koncertszámból a Magyar Állami Operaház Zenekarának is szép számmal kijutott, ami annál is kevésbé meglepő, mivel a játékidőt nézve gyakorlatilag ők voltak az est főszereplői. Így hát most is előadták A sevillai borbély és A végzet hatalma nyitányát csakúgy, mint a Parasztbecsület meg a Manon Lescaut Intermezzóját: összességében szolidan, helyenként pedig kifejezetten élményszerűen. Hála Pier Giorgio Morandinak, aki a zenekari részletekben csakúgy, mint az áriákat és kettősöket kísérve ezen az estén is éppoly biztoskezű és délszaki szenvedélyű karmesternek bizonyult, mint 1990 óta megannyi budapesti előadáson és koncerten.
Helyszín: Margitszigeti Szabadtéri Színpad; időpont: 2022. augusztus 2.