A tizenhármak / Amazon Prime
2022.08.10.

Hollywood legjobb iparosa izgalmas vállalásoktól, de egyben visszatetsző túlzásoktól is mentes, precíz és lebilincselő darabbal emlékezett meg a thaiföldi barlangban ragadt gyerekekről és megmentőikről. BECSÁGH DÁNIEL KRITIKÁJA.

2018 nyarán egy észak-thaiföldi ifjúsági focicsapat tagjai úgy döntöttek, hogy edzés után még ellátogatnak a közeli barlangba. Csakhogy a korán érkezett monszunidőszak miatt a járatok órákon belül megteltek vízzel, a fiúk pedig (edzőjükkel együtt) csapdába estek a mélyben. 


Jelenetek a filmből

Néhány nap múlva már az egész világ a történetükre figyelt, miközben a hatóságok kétségbeesetten próbálták megállítani az üregeket egyre jobban elárasztó vizet, Rick Stanton (a filmben Viggo Mortensen) és John Volanthen (őt Colin Farrell játssza) személyében pedig két hobbibúvár vállalta magára, hogy a két és fél kilométeres, több órán át tartó, mindenféle veszélyekkel teli úton keresztül megpróbál eljutni a fiúkhoz, majd kimenekíteni őket.

Imádjuk az emberfeletti kitartás, a hősies önfeláldozás, a nagy összefogások és csodával határos megmenekülések történeteit – pláne, ha azok a valóság súlyával vérteződnek fel. A thai gyerekek megmentésének történetében annyira páratlan módon állt össze mindez, hogy szinte még az események befejeződése előtt tucatnyi adaptáció tervét jelentették be a különböző stúdiók és streamingplatformok, ezen a ponton pedig nehéz volt nem cinikusan állni ahhoz, ahogyan a mozgóképipar újra egyfajta termékként tekint emberi sorsokra, tragédiákra és hőstettekre. A tizenhármak egyetlen szerencséje, hogy az a bizonyos ipar is egészen más színben fest egy hozzáértő iparos kezében, márpedig Ron Howard rendezőnél jobban senki nem érdemli ki ezt a titulust.

Howard karrierjén végignézve egyértelműen látszik, hogy amikor túl nagyívű, túl fantáziadús projektekbe fogott (a Da Vinci-trilógiától a Han Solo-film munkálatainak átvételéig), a végeredmény legalábbis felejthetőre sikeredett, azonban igaz történetek feldolgozásaiban (Apollo 13, Hajsza a győzelemért, Egy csodálatos elme) nála jobbat alig találni. A tizenhármak e tekintetben a howardi életmű esszenciájaként is definiálható: egyetlen úttörő, egyedi, bátor vállalkozásnak mondható ötlete sem akad, ugyanakkor ebbéli visszafogottságában maradéktalanul maximalista. 


A képek forrása: MAFAB

Tegyük hozzá, hogy az eseménysor tagolása eleve meglepően jól illeszkedik egy egész estés játékfilm szerkezetéhez: azt követően, hogy a fiúk szinte in medias res a barlang mélyén kötnek ki, tökéletes számban és ütemezéssel érkeznek a megmentésüket nehezítő bonyodalmak, valamint azok megoldásai. William Nicholson forgatókönyvíró pedig megteszi azt a szívességet, hogy hagyja az egyszer már szenzációvá vált történetet érvényesülni, és nem cizellálja túl feleslegesen. Nem ékel izzadságszagú konfliktusokat a mentőakció különböző résztvevői közé, nem próbálja minduntalan feszültségfokozó betétekkel fűszerezni a búvárok alkalmasint monotonná váló merüléssorozatát, és apró személyes mellékszálak felé sem kanyarodik el a lényegi cselekménytől. 

Hiszen a felelősség súlyának minden drámája ott van Colin Farrellék egy-egy aggódó tekintetében, gondterhelt félmondatában; éppen annyira kell izgulnunk az időzített bombaként ketyegő monszun és a fogyóban lévő oxigén miatt, amennyire az a két és fél órás játékidő lendületének megtartásához szükséges; John, Rick és a többiek alakját pedig anélkül is eredményesen karakterizálja, hogy az otthoni életükre terelné a figyelmet. Továbbá arra is ráérez, hogy a benn rekedt srácokat passzivitásuk okán teljesen nyugodtan háttérbe lehet szorítani – nemhogy szívhez szóló személyiségjegyekkel felruházni, de még csak nevesíteni sem mindegyiküket ahhoz, hogy szurkoljunk a megmenekülésükért.

A tizenhármakat minden ízében a hatékonyság jellemzi: Sayombhu Mukdeeprom operatőr vállra kapott kamerával, a történések sűrűjében néha ötletszerűnek tűnő kompozíciókkal követi az eseményeket, ettől pedig mi is úgy érezzük, mintha egy megjátszottságtól mentes dokumentumfilm részesei lennénk. Nyoma sincs hatalmas zenei fanfároknak, se utolsó érzelmi húrig kijátszott giccs-csúcspontoknak, ennél Howard számára sokkal fontosabb például, hogy térképekkel informáljon minket, vagy különböző színű búvárruhákat adjon szereplőire, hogy a zavaros barlangvíz mélyén se veszítsük el a történet fonalát. 

Ez a letisztultság, közvetlenség amilyen rokonszenves, olyan könnyen mehetne a hatáskeltés rovására, elvégre számos alkotást láthattunk, ahol éppen az alkotói óvatosság, lefojtottság miatt volt nehéz az élmény részévé válnunk, Howard azonban nem a nézőt akarja elereszteni, pusztán a hollywoodi túlzások csapdáit messzire elkerülni.

A végeredményben így elsősorban nem kiválóságát tudjuk tisztelni – hiszen kiválósága sem pazar megoldásokban vagy különleges ötletekben érhető tetten, inkább azok kimunkáltságában -, hanem elsősorban azt, hogy szinte az összes csapdát elkerüli, amire a hollywoodi alkotók a dramatizáció érdekében hajlamosak. A tizenhármak pontosan úgy fest, mint a hőseit adó búvárok: szélsőséges érzelmi kitörések nélkül, lelkiismeretesen és precízen végzi el a vállára helyezett óriási feladatot, és fel sem merül, hogy feladja, vagy hogy bárkit is hátrahagyjon. 

Ennek megfelelően noha maga a filmélmény sem feltétlenül több egy egyszer használatos tiszteletadásnál (Howard karrierjét nézve pedig nem léphet az Apollo 13 vagy a Hajsza a győzelemért nyomdokaiba), az mindenképpen értékelendő, amikor az ilyen produkciókat is sikerül őszinte lelkesedéssel és törődéssel megvalósítani.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék: Amazon Prime 2022