A harminc az új húsz, hirdette például Lena Dunham a Csajokkal, vagy épp Joachim Trier idén A világ legrosszabb emberével. A nemzedéki közérzetfilmek egyre inkább megfogalmazzák azt a generációs tapasztalatot, miszerint ma már sokkal inkább a húszas éveink végére jutunk el az igazi felnőttkorig, vagyis egy évtizeddel kitolódott a bukdácsolás és az útkeresés időszaka.
Kerékgyártó Yvonne, a Sziget-filmként elhíresült Free Entry rendezője, a Hab és a FOMO forgatókönyvírója szintén ezen gondolat mellett foglal állást: az Együtt kezdtük egy ideig tinifilm, majd jön egy ugrás, és már harminc közelében látjuk a szereplőket, akik közül néhányan meg is alapozták az életüket, mások viszont még mindig az egykori bulikat sírják vissza.
 Jelenetek a filmből |
Az alapötlet amennyire egyszerű, annyira lehetett volna működőképes. Az utolsó gimnáziumi napon kapcsolódunk be Marci (Jakab Balázs), Franciska (Mosolygó Sára), Ádi (Kövesi Zsombor), Gigi (Kanyó Kata), Benett (Lelkes Botond), Nóri (Koós Boglárka), Renátó (Nagy Márk), Juli (Mészöly Anna) és a többiek életébe. Néhány jelenet alatt nyilvánvalóvá válnak a viszonyok: Juli és Renátó kapcsolatát nem nézi jó szemmel a Mucsi Zoltán által játszott apuka és tesitanár, Marci félszeg próbálkozása kudarcba fullad Franciskával, Ádi pedig nem akar felnőni. Tíz évvel később az első páros már az esküvőjére készül, így itt az ideje a számvetésnek; ki hova, illetve hát legtöbbjük esetében hova nem jutott el, feléleszthetőek-e a régi viszonyok?
Az Együtt kezdtük műfaját tekintve dramedy, ami nemzetközileg is kurrens filmtípus, itthon viszont mintha csak a megnevezés második tagjával lennének hajlandóak foglalkozni az alkotók. Pedig ez a zsáner akkor működik igazán, ha az alapvetően súlyos történetbe és valós kérdésekbe sikerül ízléssel integrálni a poénokat, és nem a hülyülés mögött sejlik fel egy-egy nehezebb élethelyzet, amivel nem akarunk foglalkozni.
Kerékgyártó filmje viszont mintha tudomást sem venne a karaktereiben és az ábrázolt szituációkban rejlő drámáról, sőt sokszor még rá is tesz egy lapáttal a tragikumra, csak azért, hogy aztán némi poénkodás után lapozhassunk. A teljesség igénye nélkül: nincs kibontva (hacsak a magyar néplélekben valamiért még mindig sziklaszilárd pozíciót bitorló anyós-após vicceket nem számoljuk) a Juli apja és Renátó közötti ellentét, a valószínűleg egész gimnázium alatt zaklatott Geri (Hrisztov Toma) drámája, de a legsúlyosabb ilyen szempontból a Gigi-Ádi viszony, ahol – spoiler nélkül – olyan közös múlt bontakozik ki, amit egész egyszerűen nem lehet két beszélgetéssel feloldani. Egy ideig röhöghetünk az elköteleződni képtelen lányon vagy a még harminc közelében is folyamatosan drogozó-csajozó nagydumáson, de utána észre kellene venni az emögött felsejlő kötődésszorongást, a felelősségtől való félelmet és a generációs megrekedtséget.
 A képek forrása: MAFAB |
A problémák itt még mindig nem érnek véget, mert a központi szál, Marci és Franciska kapcsolata is döcög. Az érettségi banketten például a lány azt mondja, hogy sosem tudja, mikor bízhat meg a másik félben, miközben előtte semmilyen jelzést nem kaptunk azzal kapcsolatban, hogy Marci gyakran hazudna, így pedig az egész jelenet súlytalanná válik, de később egyébként a lány távozásának okára sem derül fény. Nagyon sok esetben homályosak és feloldatlanok a karakterek közötti viszonyok, ami egy ideig tűnhet okos szerkezeti megoldásnak, de végül rá kell jönnünk, hogy inkább hiba.
Ráadásul a film által (nem nagy mennyiségben) közölt üzenetben is érezni némi ellentmondást. Marci karakteríve már-már vonalasan konzervatívnak mondható (visszatérés a gyökerekhez, külföldön valójában sosem veti meg a lábát az ember, ráadásul ez még egy város-vidék ellentéttel is kiegészül), miközben például Nóriék kapcsolata arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy nem érdemes beleragadni valamibe csak azért, mert valaha jó volt, tehát néha ki kell lépni a megszokott keretekből.
Az Együtt kezdtük kapcsán a színészi játékról sem egyszerű beszélni. Nem mintha leugranának a szereplők a vászonról, de olyan minimális (a film utolsó harmadában pedig épp nagyon direkt) íveket járnak be a karakterek, hogy képtelenség igazán kiemelkedőt nyújtani. A casting persze jó, típusra mindenki tökéletesen megfelel a szerepére: Jakab Balázs hiteles hősszerelmes, Kövesi Zsombort nem lehet és nem is kell komolyan venni a játékidő nagy részében, Kanyó Kata pedig mindenki közül a legnagyobb sikerül ábrázol némi valós érzelmet Gigiként. Az idősebb generációba tartozó mellékszereplők között szintén senki sem okoz meglepetést: Mucsi Zoltán karaktere a focirajongó, mindig bezzegezénidőmbenező, az alkoholt sem megvető após (az a színészt dicséri, hogy ez ezredszerre is működik tőle), Pálmai Anna szexi pultoslány, Jordán Tamás jófej nagypapa, Zsurzs Kati kedves nagymama.
Alapvető pozitívumokat egyébként ezen kívül is el lehet mondani a filmről. A humor például ritkán kínos, van néhány egészen vicces jelenet (a ballagás például Török Ferenc kultfilmjét, a Moszkva teret idézi), a párbeszédek nagyrészt életszerűnek hatnak, de szerencsére már túl vagyunk azon a korszakon, mikor eredményként kellett kiemelni, hogy egy magyar közönségfilmben olyan mondatok hangzanak el, amelyek két élő ember beszélgetésében is elképzelhetők.
Kerékgyártó Yvonne filmje nem lóg ki lefelé a magyar populáris filmes felhozatalból, de sajnos felfelé sem. Pedig például a rendező eggyel korábbi (íróként jegyzett) filmje, a FOMO, bár szintén nem tökéletes, bizonyos aspektusait tekintve akár problematikusnak is nevezhető, de kétségtelenül állított valamit a mai tizenévesekről. És ez a kockázat hiányzik nagyon az Együtt kezdtükből. Pedig milyen jó lett volna erről is vitázni.