Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A HATALOMÁBRÁZOLÁS VESZÉLYEI

Herczog Noémi: KUSS! Feljelentő színikritika a Kádár korban
2022. júl. 28.
Herczog Noémi, a Színház című lap szerkesztője, az Élet és Irodalom színikritikusa, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Film Karának adjunktusa 2018-ban doktorált az akkor még épségben lévő Színház- és Filmművészeti Egyetemen, s akkori dolgozatából született ez a KUSS! című, máris nagy érdeklődést kiváltó könyv. GABNAI KATALIN RECENZIÓJA.

„Azt vizsgálom, mi történik a színikritikával egy olyan környezetben, ahol megjelenik a feljelentő kritika gyanúja, és hosszú távon mi történik egy olyan társadalom kritikatűrésével, ahol ez a gyanú tartósan jelen van.” – írja a szerző, s rögtön a bevezetőben jelzi, hogy az egyén felelőssége helyett jobban érdekelte és érdekli őt az a rendszer, amely „a Kádár-kori kritikus dilemmáit kitermelte.” Elfogadva e kutatói álláspontot, s végigolvasva a jeles munkát az a határozott sejtésem, hogy rendszer ide vagy oda, nem lesz szakmabeli olvasó, akit a múltbeli témák boncolása közben ne kínoznának meg az egyéni felelősséghez kapcsolódó hőhullámok, akár megbírált alkotóról, akár döntési helyzetben lévő vezetőről, akár gyakorló színikritikusról legyen szó. Feljelentő színikritikáknak tudniillik azokat az írásokat tartja a könyv, amelyekre való hivatkozással az adott hatalom kivégezte, betiltotta, ellehetetlenítette és/vagy elaltatta a produkciókat, meghurcolta és elnémította az alkotókat, akkor is, ha a recenzió szerzőjének ez, vagy ehhez hasonló megtorlás talán nem is állt szándékában.

Közben kesergő vagy kaján nézőként mindvégig élvezhető az a korokon átívelő és – szerencsénkre – sorra ismétlődő helyzet, hogy míg a könyvek nyomtatott lapjain sokféle, akár vitriolos hatalomábrázolás is meg tud lapulni, zenében vagy rajzban meg legföljebb egyes eltüntethető, letakarható motívumok lehetnek gyanúsak, egy színházi előadás olyan sokkoló hatással van az irányítókra, mint fontoskodó kövérekre a szállodai lépcsőfordulók kikerülhetetlen tükrei. Hiszen a színpadon, vagy más játéktéren – ahol Petőfivel szólva „mienk a hatalom az emberszív felett” – mindig hatalmi helyzetek változásait követjük, legyen szó akár érzelmi, erkölcsi vagy akár anyagi érdekellentéteket tartalmazó szituációkról. A drámai cselekmény során feltáruló viszonyok elemzése, az eltiprás, a manipuláció, az árulás vagy a behódolás megjelenített aktusai, s bennük a jelent idéző „vonatkoztatási” alap eltitkolhatatlan, mert épp több százan nézik és hallják, a leleplezés most bomlik ki, így letagadni sem tudják az érdekeltek. A színház minden módon veszélyes üzem.

kuss

A kritikusi dilemmára, vagyis a két egyformán problémás megoldás közötti választás kényszerére  jó példa Molnár Gál Péter, a nagyhírű M.G.P. gorombán egyszerű, hajdani megfogalmazása: „Ha megírom, mit láttam a színházban, az nyilvános följelentés, sajtó útján elkövetett denunciálás. Ha viszont nem veszem észre, mi volt a színpadon: egyszerűen hülyének néznek.” Érdekes példákat hoz a könyv arra is, mennyire nem mindegy, hogy hol, milyen újságban, milyen hatalmi helyzetű orgánumban jelenik meg az adott színikritika. A fő kérdés mindig az, hogy „Ki mondja?”. Ha a Párt lapja közli az írást, akkor következményei lesznek. Ha kis megyei lap vagy szakfolyóirat, talán még meg is menekülhet az adott produkció.

A 480 oldalas könyv első 125 oldala mutatja, hogy a magyar-esztétika szakon végzett Herczog Noémi nem csupán szabadgondolkodó bölcsész, de bulldog következetességű kutató is. Kíméletlen, adatoló pontossággal rágja végig és mutatja be öröklött „javainkat”, a Rákosi-korszaknak a Szovjetunióból kapott iránymutatásokat követő kultúrpolitikáját, s ennek a későbbi évekre való pulzáló áthúzódását és sok esetben visszagyűrődő ideológiai követeléseit. De hamarosan megérkezünk a Kádár-kori irányítási technikák kettősségéhez, a nyilvánosan és a nyilvánosság mögött alkalmazott módszerekhez. Az események – a felhördülést keltő vagy megakadályozott bemutatók és az ezekről szóló vagy ezeket rejtegető szakcikkek – elemzése során három színikritikus-típust különít el a szerző, az ügyvéd, az ügyész és a szabadulóművész alakját rajzolva elénk.

A feljelentő kritika anatómiájával foglalkozó első nagy fejezet után, AZ ÜGYVÉD című második részben még mindig olyan tényekkel és történésekkel találkozunk, amelyek nagy része már csak „történelmi lecke” fiatal színháziaknak és közéleti ifjainknak. Nem sokan reagálhatnak rá azok közül, akik az akkori izgalmakat átélték. De a magyar színháztörténet kihagyhatatlan vizsgatétele lett az a három „ügy”, amit az akkori, kortárs színikritika ügyvéd módjára menteni és mentegetni próbált. Az első Csurka István 1969-es Ki lesz a bálanya? című, Léner Péter által rendezett darabjához kapcsolódik, a Thália Stúdióban. A második Barabás Tibor és Gábor Béla Állami Áruházának Ascher Tamás által rendezett, 1976-es kaposvári előadása, majd 1977 márciusában a Vígszínházban „robbanó” vendégjátéka, a harmadik pedig Ács János világhírűvé lett, 1981-es  kaposvári rendezésének, Peter Weiss Jean Paul Marat üldöztetése… című darabjának sorsa, melynek lényegét itthon teljes mértékben sikerült elhallgatni. A BITEF-en, a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztiválon összegyűlt, s be nem avatott, nemzetközi újságíróhad lelkendezése viszont elért a magyar pártvezetéshez. Azzal meg, hogy a Süddeutsche Zeitungban az is megjelent, hogy a záró képben, az utcakövet szorongató, zokogó Máté Gábor mögött az ötvenhatos események Corvin tere látható a háttérben, megdőlt „a nagy kuss törvény”, ahogy azt 2010 körül Babarczy László mesélte Eörsi Lászlónak. Alighanem Babarczy szövegét idézi a könyv figyelemfelhívó, felkiáltójeles címe.

A harmadik, AZ ÜGYÉSZ című, nagy fejezet Németh László 1957-es, Ádám Ottó által rendezett Széchenyijének ügyét tárgyalja, majd Mészöly Miklós Ablakmosójának Ruttkai Ottó által rendezett, 1963-as, miskolci előadásának sorsát elemzi.  Itt kerül említésre a Malgot Istvánhoz és Fodor Tamáshoz köthető Orfeo-ügy, mely számomra azért is érdekes, mert épp ott voltam 1972-ben a Népművelési Intézet titkársági irodájában, amikor Vitányi Iván, lelkes fiataloktól körülvéve, s ujjai közt a szokásos gemkapcsot morzsolgatva, hangosan gondolkodva épp kitalálta, hogy kiket kell megkeresni, s azoknak miket kell majd írniuk, hogy a dolgok a lehetőségekhez mérten elsimuljanak. Így is történt, mint olvasom. S a dolgok, ha nem is zökkenők nélkül, de elsimultak.

A kritikusi mellébeszéléssel foglalkozó negyedik tétel A SZABADULÓMŰVÉSZ címet viseli. Van, hogy a kiirthatatlannak tűnő egzisztencializmus, van, hogy a groteszk, az elrajzoltság és a harsányság a hivatalból üldözendő bűn, de olyan is van, hogy a kritikus lesz az ellenség. Itt találkozunk a „fantomfeljelentés” kicsit bicegő fogalmával, mely arra a színikritikára utal, amely tartalmazza ugyan a hatalom által számon kérhető hiány jelzését, vagy akár egy büntethető „eset” leírását, de – ezért vagy azért – nem lesz / nem lett „ügy” a beárult akcióból. Érzékletes és fontos oldalak foglalkoznak két nagy színikritikusunk, Molnár Gál Péter és Koltai Tamás emlékezetessé lett írásaival.

Ahogy közeledünk közös jelenünkhöz, úgy szálazódnak szét a problémák. Már nem érinti a könyv, hisz nem is erre vállalkozott, a beköszöntött valót, a központilag támogatott, udvari művészet udvari tollnokokkal megsegített burjánzását, s a fenyegetőnek érzett, kiszorított „mások” összeeszkábált jogi és financiális rendelkezésekkel való tönkretételét.

A könyv előkelő helyen áll a kiadványok népszerűségi listáin. Sokan fogják csodálkozva, még többen sziszegve és saját sebeikre emlékezve olvasni. Nem tagadom, engem is megviselt. Saját emlékeim csitultával azonban még inkább értékelem Herczog Noémi indulatoktól mentes, nagy munkáját. Lenyűgöző, hogy egy gördülékenyen fogalmazó, nagy türelmű, fiatal kutató milyen figyelmes szemlélője, milyen elfogulatlan érdeklődője tud lenni rég lefutott kultúrpolitikai meccseknek és emberi küzdelmeknek. Mintha lenne egy elegáns, finom és fényes szike a kezében, amivel rángó idegszálakat választ szét, amikor pontosan fogalmaz. Kiváló érzékkel emel ki és rögzít korszakjelző fogalmakat és kifejezéseket a „perzekutor”-kritikától kezdve a „zűrzavart tápláló” előadások és a „jogosulatlan mesehasználat” problémáján át a „helyes és helytelen hatalomábrázolás kérdései”-ig és Illyés „magánszorgalmú kutyáinak” említéséig. (Ez utóbbit, sajnos, nyomdahiba sújtja, de a sejthető utánnyomásra ez is kijavítható.)

Az ügyvéd-kritikusok, említi föl a szerző, „ahogyan annak idején a Bálanya recenzensei, gyakran a mű értelmét is megszüntetve őrizték meg az előadás játszási jogát. De eközben – járulékosan – még valami elveszíthette értelmét: a (színi)kritika.”  Hát, igen. Nehéz kérdés, hogy mi lesz a színikritika szakmaiságával, ha az előadás megmentése érdekében hallgatják el a kortárs hozzáértők egy-egy produkció legérdemibb vonásait. Az utókor ebben az esetben majd cicceg egy kicsit. De a legjobbak meg kell, hogy érezzék, mi fontosabb.

A kötet adatlapja a kiadó honlapján itt található

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek