Spanyolországban az El País napilap 2018 októbere óta módszeresen tárja fel a spanyol katolikus egyház gyerekekkel szemben elkövetett sorozatos szexuális visszaéléseit. Az újság 2021. május 31-i számában megjelent egy cikk, amelyben az egykori áldozatok nevüket vállalva emlékeztek vissza arra, hogy milyen fizikai és lelki erőszaknak, szexuális zaklatásnak voltak kitéve egy, a marista testvérek által fenntartott vigói iskolában az 1960-as években. Az addigiaknál komolyabb visszhangot váltott ki a történet, legfontosabb hozadéka az volt, hogy egyre többen kezdtek el nyíltan beszélni arról a rendszerszintű, nem egyszerűen elnézett, de elfogadott, sőt magától értetődőnek tekintett erőszakról, amelyet a Franco-éra évtizedeiben – és annak utórezgéseként még évekig – a katolikus egyház fenntartotta iskolákban több nemzedék átélt. 

Jelenetek az előadásból

Nem véletlenül jelentett ez a történet kiindulási anyagot Pablo Fidalgónak A fájdalom enciklopédiája. I. rész: Köztünk marad című előadáshoz. A 38 éves alkotó (rendező, író-költő, fesztiválkurátor) már eddig is több projektjében foglalkozott a közelmúlt spanyol történelmének mikroperspektívájú, személyes és családi történeteken keresztüli feldolgozásával, csupán emiatt azonban nem hatott volna rá annyire erősen a cikk, hogy az abból született előadás premierjét a megjelenés első évfordulóján megtartsák a madridi Teatro de la Abadíában. Ami miatt kiszakadt belőle a darab, a közvetlen érintettség. Fidalgo Vigóban született, és igaz, hogy a 90-es években, de ő maga is az El Pilarba járt. Az El Paísban megjelentek után megkereste a témában volt iskolatársait, ám senki nem reagált. 

A padlón fehér csík jelöli ki a homokkal felszórt játékteret. Egyetlen egyszerű, háttámla nélküli fapad áll rajta. A sötét és üres térben a vetítővásznon elindul egy hang nélküli film, rajta Super 8-as kamerával rögzített privát pillanatok a gondtalan gyerekkori idillből, tengerparti nyaralásról, születésnapról, hétköznapokról, ünnepekről. Olyan ártatlanok, békés nyugalmat árasztóak ezek a képkockák, hogy a gyanútlan, színlapot el nem olvasó néző azt hiheti, egy tengerpart vagy egy homokozó a finom nosztalgiázás helyszíne. A felvételt néző férfi sziluettjéből sporttáska rajzolódik ki. A fényben beazonosítható a focicipő, a melegítőfelső hátán Maristas Vigo felirat. A helyzet a néző számára még mindig nem egyértelmű: egy meccsre készül az öregfiúk csapatával, vagy ez az osztálytalálkozó része, a régi grundon.

A találgatásoknak azonban hamar vége szakad. Elhangzik a dátum, a cikk, a konkrét szituáció, amikor Fidalgo szülővárosa és iskolája elhallgat(tat)ott történeteit olvasta. Egy korábbi projektjén dolgozott egy kis faluban, Szicíliában, azonnal felvette a kapcsolatot az újságíróval, eljutott az áldozatokhoz, feltörtek benne az emlékek, majd elkezdte magából mindet kiírni, és amikor elkészült egy verseskötet, illetve az előadásszöveg, kórházba került. A fájdalom enciklopédiája azonban nem önéletrajzi darab, nem dokumentarista, nem verbatim előadás, annak ellenére, hogy személyes élményekből táplálkozik. Auto- és fikciós elemek szétszálazhatatlanul keverednek a szövegben, amelyet a líra annyira erősen áthat, hogy a monológ érzetre olyan, mint egy hosszúvers. Bár egyes szám első személyű, de ez a történet nem egyedül Pablo Fidalgóé, hanem több generációé. Nem véletlen, hogy a kollektív emlékidézést az író-rendezőnél idősebb, amolyan apja vagy nagybátyja lehetne színész, Gonzalo Cunill teszi meg. 

A szövegben hol az érzelmi, hol a testi elnyomás kap hangsúlyt, de a hangnem marad higgadt, deskriptíven emlékező, nem billen át vádlóba. A beszélő leszögezi, hogy őt szexuális abúzus nem érte, az erőszakot azonban megtapasztalta. Ezért képes sok évtizednyi látleletet minimalista eszközökkel – a szövegben is említett arte povera jegyében –, bizonyító erővel, esszenciálisan dokumentálni. Teszi ezt azoknak, akik tudtak mindenről, de hallgattak; akik pedig koruknál fogva nem rendelkeznek az időszakról elegendő információval, ebből sűrítve megkaphatják. 

Fotók: Carla R. Cabane. A képek forrása: Wiener Festwochen

A mindennapokat meghatározó verbális és a fizikai erőszaknak a futball közege ad színpadi keretet és metaforát. Az edzések, amelyekre kizárólag a fájdalmon át lehet emlékezni. A test nem felejtette, hogy a fájdalmat tűrni kellett, függetlenül attól, hogy azt véletlenül vagy szándékosan okozták; ha pedig a fájdalom okozása a büntetés eszköze volt, védekezni sem volt szabad ellene. A meccsek, ahol a kapus posztján játszó beszélő a csapatból utolsóként, egyedül, magára hagyva, segítség nélkül nézett szembe az ellenfél játékosával. És a közösség, amelyben a felnőtt mindig erőszaktevő, de a gyerek az erőszaktevőből könnyen kerülhet áldozati szerepbe, s megint bosszúból táplálkozó abuzálóvá. (Ennek megfelelően nem elnéző a molesztáló paptanárokkal szemben, de megmutatja az okot, a családi és társadalmi hátteret, ami a bestialitáshoz vezet.) Az előadás végén könnyed olasz dal szól, Gonzalo Cunill apró mozdulatokkal ringatózik, táncikál rá. A felszabadulás, a megnyugvás még sincs jelen. 

Pablo Fidalgo többi munkájához hasonlóan itt is azt vizsgálja, hogyan él(t) tovább Franco halála és a demokratikus átalakulás után is a diktatúra testet-lelket megnyomorító szellemisége, hogyan fonódott össze politika, egyház és oktatás. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy A fájdalom enciklopédiája ebben a formában sokaknak kevés, nem elég fájdalmas. Az előadás viszont, ahogy a test emlékezete is, a kollektív emberi tudatról mesél. 

Az alcímbeli Köztünk marad-ot Pablo Fidalgo anyja mondogatta minden rizikós, kényes helyzetben, ő azonban nem hisz ebben az életstratégiában. Hangot ad az áldozatoknak, hogy segítse az elfojtott traumák feldolgozását, mert tisztulást akar, a hol félelemmel teli, hol meg mocskosul cinkos hallgatás megtörését. 

Az előadás adatlapja a Wiener Festwochen honlapján itt található.