Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SZOMORÚSÁG VÁROSA

Rimini
2022. júl. 13.
A valaha nagymenő popsztár, Richie Bravo hazatér szülővárosába, Riminibe, hogy eltemesse édesanyját, de rájövünk, hogy sokkal több itt a temetni való. NAGY TIBOR KRITIKÁJA.

Július 14-től igazán nehéz film borzolja a hazai mozilátogatók kedélyeit. Ulrich Seidl osztrák rendező már hírnevet szerzett magának a Modellek és a Kánikula című filmekkel, de a polgárpukkasztó vonalat folytatja a Paradicsom-trilógia (a trilógia részeiről szóló kritikáinkat ld. itt, itt és itt – a szerk megj.) is. A kortárs filmben a meghökkentés gyakran öncélú, vagy talán csak a közönség szokott hozzá annyira, hogy a filmrendezőnek szükségszerűen túloznia kell. Seidl filmjeit szokás közel nézhetetlennek nevezni, sőt van, aki szerint a dantei pokol legpontosabb filmes megfelelőivel van dolgunk. A Rimini illeszkedik a sorba, amikor a szenvedésre koncentrál ebben a purgatóriumhoz hasonló időtlen környezetben.

A film „főhőse” Richie Bravo (Michael Thomas), aki édesanyja halálhírére érkezik vissza szülővárosába, Riminibe. A város csak nevét kölcsönzi a népszerű olasz üdülővárosnak, a tengerparti település roskadozó épületei egy valaha virágzó, de mára agóniába süllyedő világot láttatnak. Hasonul városához Richie Bravo is, aki egykor népszerű énekes volt. Az elhízott alkoholista sztár valahol Aradszky László és Zámbó Jimmy között helyezkedik el, természetesen németajkú kiadásban. 

rimini11
Jelenetek a filmből

Bravo több évtizedes zeneszámait énekli különböző szállodák pincehelyiségeiben, vagy éppen az ürességtől kongó klubokban. A nyugdíjas csoport a koncertre busszal érkezik, a zenész pedig múló szeretetének minden darabkáját az adott közönségre zúdítja. Az odaadás előadói részről megvan, a közönség visszafogott tapsa után viszont a fizetség el-elmaradozik. Bravo alamizsnáért könyörög a lebujok tulajainál, de ha pár száz euró a markát üti, azonnal elissza.

Richie Bravo egy letűnt kor hátrahagyott figurája, aki alkohollal oldja meg a múltba révedést. Először szánalmat kelt, ahogy nem akar szembenézni saját helyzetével, de később rájövünk, képtelen is lenne rá. Richie Bravo nem célját tévesztett karakter, hanem olyan figura, aki valaha cél nélküli volt. Mi történik a megállapodni képtelen lézengő antihősökből, ha megöregszenek? Ulrich Seidl erre a kérdésre ad kiábrándító választ. 

Ahogyan egyre többet látjuk őt, a szánalmat felváltja az undor. Ha a nosztalgia egy pillanatra is felbukkan a filmben, biztosak lehetünk benne, hogy minden mítoszfoszlányt porrá zúz az idő. Bravo minden nőre rámászik, aki fikarcnyi rokonszenvet is érez iránta. A dokumentumfilmeket is készítő Seidl pedig naturalista alapossággal mutatja meg, hogyan próbálja a korban hozzá illő nőket kielégíteni. Az árucikké tett szexualitás teljes tagadása is lehetne minden részeges orálisszex-jelenet, ha lenne némi társadalmiság a filmben, de a Rimini teljesen kizárja az általunk ismert valóságot.

rimini22
A képek forrása: MAFAB

A várost sűrű köd fedi, mintha a semmiben lebegne ez a nihillel kitöltött tér. A helyhez pedig hasonul az idő is: a filmben végtelenre nyújtott dalbetétek és ismétlések jelzik, hogy ez valójában a pokol egyik bugyra. Számos arab bevándorlót látunk, de ők nem valós történettel rendelkező entitások, csak ülnek a díszlet részeként a pokol hátterében – egy megelevenedett Bosch-festmény. Riminiben tényleg megállt az idő, de nem egy jó pillanatban. A film időkezelése és világképe akár egy Tarr Béla-filmé is lehetne, csak éppen színesben. Ugyanolyan körkörös és befelé forduló az építkezés, mint a Kárhozatban, csak míg Tarr a vasfüggöny keleti oldaláról építi fel univerzális világképét, addig Seidl nyugati alapon teszi mindezt.

Ebbe az állapotba csöppen bele Tessa (Tessa Göttlicher), Richie felnőtt lánya. Több, mint tizennyolc év után keresi fel apját és egyben kéri az elmaradt gyerektartást, ami úgy 30 ezer euró. A film csaknem a játékidő feléig mellőzi a cselekményt, ami végül Tessával együtt lép be a filmbe. Richie Bravónak össze kell szednie az összeget, mert lánya nem veszi be a smúzolást. Ezen a ponton a film célja szerint a néző már betonfalakat emelt minden karakter elé. Mindegyikőjük cselekedete morálisan megkérdőjelezhető, a kamerakezelés pedig végleg eltávolít mindenkitől, aki akár egy kicsit is szerethető lenne. 

Ulrich Seidl ugyanis szisztematikusan kerüli a közelképeket és zavaró holt teret hagy a szereplők feje fölött. A gyakran szimmetrikus kompozíciók vezető vonalai a kép középpontjában futnak össze, csak éppen ott nincs semmi. Pontosabban a gondosan komponált kép nem találja hősét, helyette hanyagul botorkál a képtartományba egy kivénhedt popsztár, vagy annak aktuális szexpartnere.

Bár a Riminit kissé összenyomja a hely hangulata, nem válik jelentés nélküli filmmé. A film szépen lassan eltávolodik az elején még tapasztalható humortól, hogy átadja szereplőit az elmúlásnak. Az állapot kilátástalan, amit majdnem mindenki szótlan közönnyel nyugtáz. Alig van pár jelenet a filmben, amiben ne szerepelne Michael Thomas. Az egyik ilyenben alkalmi partnere sírja el magát idős anyjára borulva egy rosszul sikerült szexuális aktus után, míg a másikban Richie Bravo apja szembesül saját életének végével. 

Mindkét jelenet a változással élni képtelen énekes távollétében történik, aki anyja temetésén is csak szerepelni képes, mint egy saját végességét felfogni képtelen rossz ripacs. Nem úgy, mint a Hans-Michael Rehberg játszotta apakarakter, aki demenciájából észhez térve még egyszer képes látni saját végét. A színész utolsó filmszerepe ez, és a filmet és saját életművét is igazán átütő jelenettel sikerült zárnia, amiben átható az elmúlás megragadása. Az anyjáért síró öregember látványa a film abszolút csúcsa, valójában feloldozás a létező és nem is létező purgatóriumból.

A Rimini premierje idén a berlini filmfesztiválon volt. Díjat nem nyert, nem is csoda, hiszen amiről beszél, az nem kellemes, nézni pedig minden, csak nem kényelmes. Ennek ellenére a bormámoros nevetésből nihilbe, majd lassú halálba forduló film fontos élmény. Nem az fajta, amire jó visszagondolni, de kétségkívül hatásos.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek