Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FINALMENTE

Puccini: Tosca / Margitszigeti Színház
2022. júl. 12.
Magyarországi debütálást, szerepbúcsút és szabadtéri produkciótemetést is láthatott a közönség a Margitszigeten a múlt hétvégén. S nem mellesleg egy (sőt alighanem két) életerős Tosca-előadást is. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Ah! Finalmente!„, vagyis óh, végre – ezek a Tosca színpadi cselekményének legelső szavai, s rendesen épp ilyesmit érezhet a Puccini-rajongók serege is, amint felhangzik az opera oly agresszív első pár akkordja, rögvest berántva a közönséget a zenés színpadi pszichotrillerek legkegyetlenebbikébe. Merthogy a Toscát, ezt a tökéletesen összerakott operai Hitchcock-mozit sem az idő nem koptatja, sem az ismétlések gyakorisága: kismilliomodik alkalommal is közvetlen, érzéki és fizikai hatást gyakorol miránk ott lent a nézőtéren, vagy épp a képernyő előtt, a lemezjátszó mellett… S miközben az opera slágerszámaival jószerint képtelenség legelső alkalommal találkozni, maga a Tosca sokadszorra is friss élmény marad. Egyszerre kellemesen ismétlő jellegű találkozás – és szívdobogtató első randevú.

sümegi
Sümegi Eszter

Igaz, e kétféle észlelés aktuális aránya erősen előadás-, karmester- és énekesfüggő: olyik esetben főleg az operafogyasztói rutin kéjét élhetjük át, máskor viszont több jut nekünk a boldog-szorongó rácsodálkozásból. Július 8-a estéjén, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad előadásán a közérzületet alighanem markánsabban uralta a „pont így emlékeztem” elégedett ráismerése, mint az örökelső légyott zavart izgalma. Ám ezzel nincsen semmi baj, hiszen közös kultúrafogyasztásunk már jóval azelőtt ismétlő, azaz újranéző és újrahallgató jellegű volt, hogy századszorra is megtekintettük a Csupasz pisztolyt (e cím tetszőlegesen behelyettesíthető).

Ráadásul a Tosca címszerepe, illetve – bár ezt ritkábban emlegetjük – két férfi főszerepe is okvetlenül az operajátszás leginkább standardizált előadói vonulatához sorolandó. Így amikor ezen az estén Sümegi Eszter e kedves szerepétől búcsúzva színpadra lépett, Floria Toscát éppúgy reprezentatív és fokozottan stilizált önarckép gyanánt mutatta fel, mint mindahány jeles szoprán az elmúlt évszázadban. Mozgástér döntően itt is két pólus között kínálkozik a mindenkori Toscák számára: választhatnak, hogy inkább a szerelmes asszonyt, vagy inkább a dívát kívánják (ki)domborítani. (A választás különösen akkor szabad, ha – mint ezúttal – az előadásnak régóta nincs észlelhető rendezői koncepciója és színészvezetése.) Nos, Sümegi alakítása elsősorban a féltőn s féltékenyen szerelmes Floriát mutatta, méghozzá olyasfajta önvédő játékjegyek és civilebb gesztusok nélkül, amelyek máskülönben nem idegenek e kiváló művész színpadi létezésétől. Ez a Tosca nagyon tud szeretni – és remekül tud énekelni. Tűnjön bár első pillantásra mégoly paradoxnak a lelkesedés: csodás és imponáló, hogy a vokális készségnek és készültségnek ezen az emelt fokán is el lehet búcsúzni egy szeretett szólamtól. Amíg valaki így, az emberi tisztaság képletét ily hibátlanul felmutatva képes elénekelni a Vissi d’artét, vajmi ritkán szokott önismerő fegyelmezettséggel megválni a Tosca címszerepétől.  

meli
Középen Francesco Meli

A margitszigeti előadás(ok) Cavaradossija egy világhírű énekes, a hazánkban most először fellépő Francesco Meli volt. Érdekes tenorsors az övé. A hangja félreismerhetetlenül és üdvösen olaszos, a magasságai rendben megszólalnak, nincs észlelhető súlyfeleslege és még akár érdemi színpadi játékra is képes, s mindezen adottságainak és erényeinek köszönhetően méltán keresett művész világszerte. És mégsem igazi operasztár, s ami fontosabb: mégsem igazi (értsd: forrón szerethető vagy hevesen utálható) operai személyiség. Talán a némiképp személytelen tenorja miatt, vagy mert úgy néz ki, mint egy pescarai könyvelőcég tulajdonosa, akinek még sohasem sikerült jó profilképet lőnie magáról. Pedig jó énekes, ez rögtön a Képáriában kiderülhetett a margitszigeti közönség számára, s hozzá meghitten ismeri a Cavaradossi-klisét. Ennek a szerepnek ugyanis majdnem annyira kidolgozott az előadásmódja, mint a Toscáé, Carmené vagy Violettáé. Úgyannyira, hogy a lovagi rangú festőművésznek rendszerint nemcsak a „Vittoria, vittoria” körüli feltápászkodása és kitörése, vagy épp a Levéláriának való nekiülése szokott szabványszerűnek és összetéveszthetetlennek bizonyulni, de voltaképp a puszta járása is – már ha az előadási hagyományt jól ismerő olasz-latin tenor birtokolja e szerepet. Meli is így lép: elegánsan, ruganyosan és fiatalosan, azzal a jól kidolgozott, könnyed színpadiassággal, amellyel az operaszínpadi természetességet szokás érzékeltetni.

A harmadik főszerep Kálmándy Mihályé volt, s ő ugyancsak rutinos Scarpia báró. Agresszív, harapós hangú és parancsoló fellépésű arisztokrata, aki persze mégsem úriember (se nem úr, se nem ember). Vokálisan is oly erőteljes teljesítményén mindössze a gyorsabb tempójú konverzációs szakaszok fogtak ki itt-ott. Furcsamód a mindenkori Tosca-előadások legdaliásabb alakja rendszerint a börtönből frissen megszökött, elgyötört Angelotti szokott lenni, s ez most is így volt: Bakonyi Marcell magassága és kiállása még a hatalmas szabadtéri színpadon is képes feltűnést kelteni. Hábetler András egyik leghálásabb, megbízhatóan (túl)játszott szerepe a Sekrestyés, a jóval nagyobb szerepekben is beváló Szerekován János pedig most épp optimális Spolettának bizonyult.

kálmándymihály
Kálmándy Mihály (A képek forrása: Opera; Nagy Attila fotói.)

Nagy Viktor Toscája 34 esztendeje, 1988 óta szerepel az Operaház műsorán, s rendezéséről a premiert követően azt írta az akkor még operakritikusként (is) tevékeny Batta András: „arcnélküli produkció”. Valóban, Nagy legelső operaházi rendezésének egyetlenegy, ám az idők során kétségkívül felértékelődő erénye van: az önkorlátozás. Vagyis ez a produkció nagyjában-egészében olyan, mint a szép „hagyományos” Toscák, csak épp sutább kivitelezésű és persze korántsem annyira szép, s hozzá mintha be lenne oltva színpadi hatás ellen. Megérett a búcsúvételre, aminthogy érett volt már arra 2015 nyarán is, amikor ugyancsak a Margitszigeten láthattuk – egy közelítő új rendezés hírének ismeretében. Akkor Eszenyi Enikő volt a Nagyét leváltandó Tosca-rendezés várományosa, ma pedig Ókovács Szilveszter.

A július 8-i, helyenként viharos időjárású, így a második felvonásban a változás szelét is szerephez juttató, sőt még szobrot is döntő előadásnak egyik főszereplőjét még nem neveztük meg az eddigiek során. Kesselyák Gergely igazi avatott Tosca-szakértő, aki a Magyar Állami Operaház Zenekarát ezúttal is elektromos töltésfokozó üzemmódra késztette. Öröm ennyi feszültséget, indulatot és erőszakot megtapasztalni. Mármint operában.

Helyszín: Margitszigeti Szabadtéri Színpad; időpont: 2022. július 8.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek