Nádas Péter: Rémtörténetek
2022.07.03.

Hold, éjszaka, fény, elemésztődés és helyreállás, apály és dagály, a női test természete, boszorkányság, mágia, romantika, a tudattalan feltárulása, rémek, víziók, elmezavarok – ezek a fogalmak mind az olvasó eszébe juthatnak a kötet borítója és szövegének világa kapcsán. SZARKA JUDIT KRITIKÁJA.

Nyolcvan éves kora táján alkotott már remekművet Szophoklész (Oidipusz Kolonószban), Theodor Fontane (Effie Briest), legújabban pedig Nádas Péter a Rémtörténetek című regényével. Az életmű eddig felhalmozott tudása szerelemről, testről, szenzualitásról, politikáról, ösztönökről, szabadságról, etikáról, és mindenek előtt történetmondásról, ebben a kötetben mintha egy lassan, titokban előkészített, majd örvénylően kitörő boszorkányszombat rítusában képződne meg.

A fenti légkört sugallja már a borítókép is, melyen egymással szembe fordítva egy holdfogyatkozás kezdeti és befejező stádiumát láthatjuk. Hold, éjszaka, fény, elemésztődés és helyreállás, apály és dagály, a női test természete, boszorkányság, mágia, romantika, a tudattalan feltárulása, rémek, víziók, elmezavarok – ezek a fogalmak mind az olvasó eszébe juthatnak a kép kapcsán, és mindegyik eszébe is jut a szövegnek.

Az egymás felé fordított kettősség, melynek viszonylatait a fekete alapszín szervezi meg, egyfajta sűrített regényösszefoglaló is: az emberi lény antropológiai szerkezetének mélységesen mély sötétségébe merülve, egymás felé fordított, egymás viszonylatában feltáruló dualitásokkal találkozunk.

Ilyen páros Teréz és Róza: az előbbi egy hetven éve megesett, és ezáltal örökre megbélyegzett, gonosz vénasszony, akinek végtelenül hömpölygő káromkodás- és elbeszélésfolyamából egyszerre tárul fel egy falu és a pesti úriasszonyok világa, az utóbbi pedig egy értelmi fogyatékos és beszédhibás, béresmunka és szexualitás tekintetében is mindenki kapcarongyának tekintett fiatal nő, aki nyelvileg szinte teljesen artikulálatlan szenzualitásának és vízióinak világában él.

Ilyen páros Törpike és balkézről született fia, Bolog Imre: az előbbi a testi fogyatékosság, a szexuális rabszolgaság, és a mindezek generálta ön- és világundor figurája, akinek fia pompázatos testű, szőke atléta, akit anyja és a falu gyűlölete pszichopata gyilkossá képez ki. Ilyen páros Fabiusné és izomsorvadásos, zseniális kamaszfia, Misike: esetükben az anya önkioltásig menő odaadásának és édeskedő társalgásának nyelvi túlburjánzását a fiú kényszermozgásos, sorvadt testében rejlő, hatalmasan ébredő libidója és természettudományos zsenialitása ellenpontozza. Ilyen páros Hamza tanítóé és Tölösy református lelkészé, előzőre a szegénység és a magány bélyege nyomódik, utóbbira félelmetes erővel telepszik rá a közösség boszorkányüldözést követelő csoportnyomása, így mint belső, értelmiségi emigránsok hozzák létre baráti és írástudói közösségüket.

De van baljós hármasságunk is: a dunai révnél férfi-Párkaként üldögélő, három, öreg hajós archaikus közönnyel méri fel a víz apadásának és süllyedésének veszélyes ritmusát, mely lehetővé teszi Misike régóta fontolgatott és az Imrétől terhes Róza impulzív szerelmi öngyilkosságát, valamint Höss, a méhész, öntudatlan, laioszi gyilkosságát.

És vannak a regénynek sajátosan magányos, mintegy a többi figurát önmaguk köré vonzó alakjai: Mirák Piroska, a művészcsaládból származó gyógypedagógus hallgató, aki kiemelkedő kriminálpszichológiai diagnosztikus képességgel és intuícióval rendelkezik, és Jónás atya, a falu plébánosa és püspökileg felhatalmazott, titkos exorcista. Mivel mindketten az empátia, a megalázottak és megszomorítottak iránti cselekvő részvét emberei, sőt, a történetben ismerik is egymást, úgy tűnik, mintha ők is egy párost alkotnának. Csakhogy empátiájuk és érzelmi cizelláltságuk, úgy sejthető, csak az olvasó érzékcsalódása: Jónás atya maga is tudja, hogy egész életében kívül maradt az őt körülvevők érzelmi hullámzásain, Piroska pedig tudatában van önmaga nárcizmusának, és cizellált szellemi személyisége mélyén rejtőző erotikus tapasztalatlanságának, szubverzív vágyainak. Míg Jónás atya mintegy öntudatlanul megtalálta azt a pályát, ahol a fegyelmezett szabálykövetés elvárása központi elem, és így magasan funkcionáló autizmusa értelmessé tud válni, addig Piroska sajátos szeretetképtelensége szublimálódik a különféle sérülések és perverziók értelmezésében, viszont időzített bombaként ketyeg benne a szexualitás mint hatalmi vágyának ön- és közveszélyes energiája. A külvilág és önmaga számára megformált jóságos, szofisztikált huszonéves szűz körül csak úgy hullanak a férfiak: Misike teljesen tudatosan lesz miatta öngyilkos, Imrét pedig a tébolyult szerelmi vágyából fakadó kéjgyilkosságban csak a biológiai apja által tudattalanul előidézett halála akadályozza meg.

Ennek a mélyvilági boszorkánytáncnak ideje a konszolidálódó kádárizmus, helye pedig egy Budapest-közeli, Duna-parti falu. Úgyhogy itt is szembenéz két világ: egy folyó és néhány kilométer távolság közbejöttével egy archaikus-animális, falusi, és egy szerepjátékaiban , műveltségében és hatalmi-erotikus játszmáiban kifinomult, polgári életforma fordul egymás felé. A sajátos összekötő kapocs közöttük Teréz, aki szégyenbeesése után Pestre menekült, és itt belecseppent az ideggyógászat, pszichiátria, valamint a nagypolgári társasági élet és házasságok-megcsalások freudi poklának játszmáiba. Az elsődleges regényidőben már öregasszony Teréz így lesz sajátos, női Hermész-figura: nyelvjátékaiban, viselkedésében hozza-viszi a két világ között a pazar illatokat, ételeket és társadalmi játékszabályokat, alkata legfenekén pedig mintha Hekaté rejtőzne, amely az artikulált és az artikulálatlan világok mélyén működő hatalmas erőket nem tudatosítja, csak érzékeli – a teste szaggatásaiban, vérnyomás-ingadozásaiban érzi, és vízióiban alakot öltve látja a hatalomvágy, irigység és libidó istenségeit, melyek végül mindig a pusztításban mutatják meg numinozitásukat. Éppen ezért ő lesz az, akit a regényt záró négyes halálesetben, vérbeli rémregény-szereplőként hajdani gazdái és azok gyilkosainak kísértetei pusztítanak el.

Mivel pedig Hermész a nyelvi és művészi közvetítés istensége is, ezért az olvasó először Teréz beszédfolyamában tapasztalhatja meg ennek az archaikus és későmodern világnak sajátos feszültségét, hogy aztán tágra nyíljon ez a horizont a többi szereplő, a táj, különféle kulturális hálózatok nyelvjátékai felé.  A nádasi, nyelv által való világteremtő erőnek valami egészen káprázatos, ünnepien játékos és véresen komoly mozgásformái tárulnak fel előttünk a Rémtörténetekben. Tulajdonképpen az egész regény egyetlen hatalmas, polifón szövegfolyam, melyet az elbeszélői szólamok, nézőpontok váltakozása zenei és vizuális ritmusban tagol: a mondatok, bekezdések, jelöletlen fejezetek szedésben és hangvételben való váltásai – Jánossy Lajos meglátásai szerint – egyfajta operai struktúrában tárják fel előttünk e (mély)világ(ok) intenzív totalitását (hogy egy nem kevésbé démonikus teoretikust is megidézzünk).

A pontosan beazonosítható, szólóban, duettben, tercettben, kvartettben, kórusban megszólaló figurák mellett folyamatosan fel-felbukkan egy azonosíthatatlan “mi” szólama is. Ez mintha egyszerre lenne időnként mindentudó, időnként totálisan eltűnő, és sohasem egyediként artikulálódó. Lehet, hogy az irodalmunk ősi rétegeiben sejtett, minden elbeszélések kaotikus ősöreganyjának, az úgynevezett orális tradíciónak hangját halljuk itt? És fantasztikus az a konszonancia és disszonancia kényes arányaiból összeszőtt hangzó világ, amely ugyanolyan pazarul bánik a Móricz Árvácskáját megidéző átkozódásfolyammal, az események szimultán szervezésének a Párhuzamos történetekben megismert virtuozitásával és az ösztönerők vizionárius elementaritásának megérzékítésével.

E nyelvi remeklésben megalkotott világoknak pedig mintha legfőbb kérdése a Sátán mibenléte és működése volna (egy XVI. századi Péter megfogalmazásában: az ördögi kísírtetek). A katolikus pap és a református lelkész működését egyaránt ürügyül használó falusi, alapvetően pogány, animális közösség számára evidencia az, hogy közöttük ott lakozik az ördög, mégpedig az epileptikus Róza vörös punájában, nem véletlen, hogy a boszorkányszerű, ezért névvesztéssel is stigmatizált Teréz az állandó partnere. Az ugyancsak nevét és árnyékát elvesztő zabigyerek, Imre pedig, megjelölve egy gyanús, besúgó és/vagy homoerotikus figura sátánista nyakláncával, Piroska révén válik exorcizmus alanyává.

A minden bizonnyal pszichopata Imrét, akinek diagnózisát Piroska a tőle megszokott szakmaisággal és diagnosztikus intuícióval állítja fel, éppen a lány teszi Jónás atya titkos tevékenységének tárgyává. Piroska tudja, hogy elmekórtani esettel áll szemben, mégis odalöki Imrét egy olyan procedúrának, amely személyisége még szenvedésre képes és együttérzésre vágyó részét egy érzéketlen és tárgyiasító rítusnak fogja kitenni. E viselkedés magyarázata is feltárul előttünk: egyrészt képtelen vállalni a kriminálpszichológia által megkövetelt permanens szakmai odaadást és etikai reflexiót, amit pedig úgy csodál a Soá-túlélő professzorasszonyában, másrészt pedig megtapasztalja magában a férfi iránti elementáris, erotikus vágyat, amely rávilágít saját személyiségének szubverzív, önpusztító és potenciálisan gyilkos jellegére.

Ugyanakkor Piroska még csupán egy gyerek-Médeia: személyiségének van egy olyan rétege is, amelyben ő még csak egy önmagától és a világtól egyszerre megijedő és kíváncsi kamaszlány, aki visszariad a felelősségtől, inkább elmegy a haverjaival evezni. Ugyanakkor a bájos kamaszlányban ott rejlik egy még félig-meddig reflektálatlan, veszedelmes és halálos csábító is: az empátiájával megbűvölt Misikét egyszerre nyűgözi le a gondoskodó anya szaros gatyát mosó odaadásával, a neki élete első és utolsó csókjait adó szerető illúziójával, miközben mintegy bemutatja neki az őt lassú násztánccal megkörnyékező pompás testű, műegyetemista Mátét. Misike Máté karjaiban élvezi a fürdetést, fejét vállára hajtva mintegy egyesül azzal a maszkulinitással, amely valószínűleg majd elsőként fogja birtokolni Piroskát, mely férfiasságból számára csak a hatalmas erekció adatott meg, amelyet a lány baráti köre meg is csodál –  eme egyszerre kényeztető és kicsúfoló esemény záróaktusaként kapja meg Piroskától azokat a csókokat, amelyek után (Thomas Mann Friedemann urát, Lujziját és Aschenbachját egyaránt megidézve), a beteljesülhetetlenség szerelmi öngyilkosságát követi el – melynek idejére anyja és Piroska is, homályos bűntudattól kínozva, magára hagyják.

Hasonlóképpen emészti a bűntudat Jónás atyát, amiért Imrét nem követte a kórházba. Az apja, és ezáltal a teljes faluközösség által megtagadott, névtelenné és nyelvtelenné tett Imre számára a hozzá hasonlóan szeretetképtelen Jónás atya valamiféle muszáj-apapótlék lesz, ezért menekül a biológiai apja által szabadon engedett, gyilkos, afrikai darazsaktól halálra mart Imre utolsó erejével hozzá, de Jónás atya az eltorzult fejű fiatalemberben már csak a szörnyeteget képes érzékelni. És ez az az esemény, mely feltöri autizmusának burkát, melynek távlatában felismeri saját szeretetképtelenségének elátkozottságát. Ő sem kivétel az elítéltek tömegéből, a massa damnatából, hiába ismeri az exorcizmus rituáléját, ő maga is, puszta léte okán, elátkozott.

A Sátán egy kisstílűbb, kelet-európai változata pedig jelen van a politikai rendszerben, amely mindenhová besúgókat delegál és/vagy sejtet, a püspöki palotában ugyanúgy, mint a mocskos, váci személyvonaton, kitelepít, kuláklistára tesz, nyaralóba száműz, emigrációba hajszol, és végelemzésben neurózisba vagy őrületbe kergető pszeudo-világok kreálására kényszerít.

Az ördög általi megszállottságnak mintegy záróképe a regény végén az a tizenhárom éves kislány, aki elemi vágytól űzve, menstruációs vérben fetrengve, nyüszítve ajánlja fel magát Hamzának, a tanítónak. A Dosztojevszkij-Ördögök megrontott  kislányhősének inverze jelenik itt meg, mintegy könyörögve azért, hogy a tanító gyilkolja meg benne Istent. De a tanítóban felelős, ép és érett személyiség működik, valamint politikai provokációra is gyanakszik, ezért a kislányt megmenti önmagától. Nem-bűnbeeséséről vallomását a református lelkész, Tölösy hallgatja meg, aki látja, hogy barátja egész valójában megrendül attól a tapasztalattól, ahogyan szembesül az erotikus vágy elementaritásának archaikus energiáival.

A regényt végigolvasva  nyilvánvalóvá lesz számunkra, hogy szó sincsen ördögökről, kísértetekről, boszorkányokról, hanem „csupán” a bennünk élő istenségek, azaz ösztönenergiáink elementáris hatalmáról. Hogy e rémek között van-e esélyünk élhető, emberi kapcsolatokat, a kultúra szigeteit megteremteni? Néhány mellékfigurában, a gyermekmegrontás vonzásának ellenálló tanító, a Soá normativitáson kívüli világát túlélő professzorasszony, és a Bibliában mint az euro-amerikai kultúra emberének nagy önismereti történetében elmerülő tudós, a református lelkész alakjában jelenik meg az emberlét feszültségét vállaló, érett személyiségek munkálkodással és szeretetképességgel rendelkező világa.

Lehet, hogy ezekre a szigetekre vonatkozott az a bizodalom, amiről Nádas Péter könyvheti megnyitójában (dizőzként) úgy nyilatkozott, hogy nem érdemes elveszíteni?

A könyv adatlapja a kiadó oldalán itt található.

Szerző: Szarka Judit