Beszélgetés Gergye Krisztiánnal
2022.07.03.

Gergye Krisztián rendezésében július 8-án mutatják be Szentendrén Bella Máté és Karafiáth Orsolya „horror mjuzikel komédiáját”, a Macskadémont. A koreográfus szülővárosába is visszatér: a 40 éves Kőszegi Várszínházat ünneplő projektje augusztus 3-án emlékező performance-szal zárul. HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA.

Revizor: Miért szerettél bele a Macskadémonba?

Gergye Krisztián: A darab zeneszerzőjétől, Bella Mátétól, akit az egyik legjobb magyar komponistának tartok, hallottam korábban operát, és dolgoztam is Az Éj monológjára. A Macskadémonról lemaradtam, de amikor tavaly a szentendrei fesztiválnyitón Szemenyei János énekelt belőle egy részletet, rögtön elvarázsolt. Lenyűgözött, hogy János nem csak a hangjával, hanem színészi jelenlétével is mágiát űz, ráadásul a szöveg kvalitása is magával ragadott, és persze a zene: Máté musicalben is mai, friss, dallamos, lendületes és bátor művet komponált.


Képek az olvasópróbáról

R: A kabarékuplétól a Kurt Weil-songokig és az operáig sok minden felbukkan a Macskadémonban.

GK: Érdekel a crossover, a műfajok közötti átjárás. A Macskadémonban minden keveredik, ezért gondoltam rögtön, hogy ez az én terepem. Amikor elolvastam, az is megfogott, hogy mennyire vicces. Végre nem kell palástolni a humoromat, szabadjára engedhetem a lovakat. Karafiáth Orsolya szövege azért is elbűvölt, mert nem akar túlmutatni önmagán, nem akar több lenni, mint ami. Egyszerűségében bonyolult, és nagyon könnyed módon, szeretettel és öniróniával megy mélyre az ember lelkében. Orsi olyan karaktereket írt meg, amivel remek lehetőséget ad a színészeknek, akik brillírozhatnak. A darab egy mai szociokép, az Orsi által játszott narrátorral együtt mindössze hat sztereotipikus karakterrel. Gazdag humorforrás és a rengetegnél is több játéklehetőség van benne. Izgalmasnak tartom megmutatni a 21. században a magyar szociót a maga szomorúan röhejes valóságában. Lubickolunk benne!

R: Mennyire nehezíti meg a dolgod, hogy sok helyről verbuválódott a csapat?

GK: Semennyire. Mester Vikivel a Hoffmann meséiben dolgoztam együtt koreográfusként. Az őt jellemző nyitottság és lazaság, valamint az, hogy a fantasztikus énektudása mellett mennyire jó színésznő is, nagyon megfogott benne. A zene nem egy átlag musical, annál sokkal összetettebb, így számtalan lehetőséget ad akár operai minőségben is a jelenlétre. A crossover jelleg miatt is gondoltam a női főszerepben Vikire, aki nagy örömmel elvállalta. A címszerepre Szemenyei János egyértelmű volt, a Macskadémon karakterét mintha ráöntötték volna. Nem is tudjuk, melyik volt előbb, Szemenyei vagy a Macskadémon. Mátyássy Bence férfias érzékenysége is tökéletesen passzol az általa játszott karakterhez, és a két nagyágyú, Nádasy Erika és Mertz Tibor. Nem tudok olyat mondani nekik, amit ne tudnának két másodpercen belül felmutatni úgy, hogy fogod a hasad a röhögéstől, miközben sírsz a meghatottságtól. Nem utolsó sorban pedig Karafiáth Orsolya boldogan vállalta a bársonyos férfihangra írt Narrátor szerepét, ami amellett, hogy példaértékű öniróniára vall, további remek humorforrás. Mihalics János zenei vezetőnk kihagyhatatlan a felsorolásból, mert nem hallottam még ilyen érzékenységgel és profizmussal egy szál zongorán kísérni egy teljes estés, két felvonásos musicalt. Elképesztő élményt teremt. Amikor az olvasópróbán egymás mellé került a teljes szereplőgárda, akkor láttuk Lőrinczy Györggyel, a Szentendrei Teátrum igazgatójával, hogy ez nem egyszerűen egy jó szereposztás, hanem telitalálat. Van a csapatban valami erős kémia, azonnal lehet érzékelni, hogy ezek az emberek jól állnak egymásnak.

R: A darab egyben zenei stílusparódia is, nem?

GK: Igen, de nem olyan, mint egy ostoba balettparódia, hanem frappánsan belemászik az ember fülébe. A zene kortárs hangzása, nem kell, hogy fület tépő, direkt nézőborzoló, polgárpukkasztó legyen. Máté finoman belesimítja a kortárs felfogást a nézők fülébe, akik röhögés közben magas művészetet kaphatnak.

R: Milyen mozgásvilágot képzeltél el, mennyire jelenik meg a mozdulatokban is a „macskaság”?

GK: Nem is a „macskaság” a lényeg. Fontosnak tartottam, hogy ne „kisreálban” gondolkodjunk. Szerettem volna elkerülni, hogy ürügyként használva a laza könnyedséget flegma felszínességbe torkolljunk. Testestül-lelkestül benne kell lenni. A prózai és az énekesi jelenlétet is koreográfus szemmel képzeltem el, ezért mindenféle mozgásstílus van benne. Mintha marionettfigurák vagy megfagyott szobrok lennének az emberek. Azt szeretném, hogy a test mint forma ne csak egy mellékes dolog legyen. Zöldy Z Gergely díszletében nem lehet csak úgy lenni, a testnek is muszáj ugyanolyan sűrű jelentéstartalommal bírnia az aktuális helyzetről. Komoly, mély tánceposzokat szoktam létrehozni, amikben a lassúság és az időtlenség is érdekel. A lazább Macskadémon is izgalmas koncentrációt igényel a színészektől, hogy mozgásművészeti szempontból is kristályosítani tudják a szerepeiket. Extra felszabadító, hogy szokatlan dolgok is bekerülnek az eszköztárukba. Nem kell a reális mozgások talajáról elrugaszkodni, hanem pofátlan szabadsággal bele lehet ugrani szituációkba, ami marha vicces.

R: Van egy másik fontos nyári projekted a szülővárosodban, Kőszegen. Mit árulsz el róla?

GK: A Kőszegi Várszínházzal szoros a kapcsolatom, 2007 óta minden nyáron hazahívnak egy kortárs tánc, színházi vagy valamilyen crossover produkció létrehozására. Az idei 40 éves jubileumra – nagy dolog, hogy egy ilyen kicsi városban ennyi ideje létezik nyári színházi fesztivál – felkértek, hogy hozzak létre valami speciálisat, kimondottan a születésnap alkalmából. Egy képzőművészeti kísérleti projektet találtam ki: minden évből fotódokumentumok és saját emlékek alapján festettem egy-egy akvarellt. A 40 kép el is készült, az akvarelleket 40 napra kiállítottuk a várszínházban. Ezeket elmossa az eső, letojják a madarak, tönkremennek, az idő kikezdi őket. Ez analóg azzal, ahogyan az emlékeink megfakulnak. 40 nap után lefotózzuk majd a képeket, archiváljuk az idő múlását, a festmények rombolódását, és ebből készítünk egy videóinstallációt, ami megmutatja, hogyan kopnak el az emlékek. Ez a videóinstalláció lesz a háttere az emlékműsornak, ami egyedi performansz lesz, Zombola Péter improvizálja majd hozzá zongorán a zenét, én táncolok az idő múlására. Reményeim szerint sok vendégfellépőt meg tudok majd hívni. Furcsa, kortárs gálaműsort szeretnék összehozni, amiben humor, mélység, emlékezés, de akár jövőbe látás is van.


Fotók: Art&Lens

R: Melyik volt a legkedvesebb kőszegi előadásod?

GK: Az Egy elsurranó patkány című produkciónk, amit az akkori Nemzeti Színházzal koprodukcióban hoztunk létre Hollósi Fricivel a főszerepben. Ez volt az utolsó darabja, Frici halálával le is vettük a műsorról. Mai napig meghatározó élmény.

R: Jó formában vagy, de biztosan gondolkodtál már azon, hogy táncosként meddig folytathatod.

GK: Ez műfaj kérdése is, a klasszikus balett vagy a néptánc energikus frissességének egy idő után biztosan nehezebben képes megfelelni a táncos. Attól is függ, mit nevezünk táncnak. Én alapvetően nem táncosnak, hanem színházi embernek gondolom magam. A jelenlétet, a mozgást, az ülést, az állást vagy a sétálást is táncként tudom értelmezni. Azt, amit én csinálok, szerintem bármeddig lehet csinálni. Az emberi test a már megtapasztalt dolgok sűrítménye tud lenni. Akár a nagyon idős emberi test is számomra elképesztő jelenléttel és szépséggel bír. A tapasztalat átüt a bőrön és az ember tekintetén, ehhez nincs feltétlenül szükség spárgára vagy cigánykerékre.

Az előadás adatlapja a Szentendrei Teátrum honlapján itt található.