Az elmúlt egy-két év japán filmes eseményeit Magyarországon főképp a 2014 és 2019 között készült alkotásokból állították össze a szervezők, habár a februári JFF online fesztivál keretében frissebb, 2021-es megjelenésű filmek is terítékre kerültek. A Toldi moziban tartott júniusi Japán Filmhét ismét visszakalauzol bennünket pár évvel korábbra, így a korábbi válogatásokat mintegy „kiegészítő” filmkínálattal várta nézőit a Japán Alapítvány.
 A Takacu-folyó |
Bár mindig izgalmas az egyes szekciókban trendeket keresni és felfedezni, mind a nézők, mind a szervezők számára adott a kérdés: az a négy-öt (az online fesztivál darabjait is beleszámolva huszonöt-harminc) film, ami eljut a magyar közönséghez, mennyiben reprezentálja a kortárs japán filmművészetet, ami átlagosan ötszáz filmet is jelenthet évente? A látható tendenciák a japán kultúráról, vagy inkább a magyarok érdeklődési köreiről mondanak el többet? Ugyanezek a kétségek azonban a néha-néha világkörüli útra induló japán fesztiválsikerek – mint A remény receptje, a Bolti tolvajok, vagy a Vezess helyettem – kapcsán is felmerülhetnek; nem feltétlenül képes ilyen csekély lista reprezentatívan képviselni a szigetország szerzői filmes szcénáját.
Egy biztos: a 2010-es évek második felének filmtermése a hazai japán filmes rendezvényeknek köszönhetően egyre teljesebbé, részletesebbé válik számunkra. Mivel az elmúlt években is ebből az időszakból láthattunk különböző alkotásokat, az idei kínálatot azok mellé helyezve érdemes vizsgálni. Olyan tendenciákat figyelhettünk meg ez idő alatt, mint a filmbéli karakterek identitását „felszabdaló” harsány műfajkeveredések (Stolen Identity, Dance with Me), betekintést nyerhettünk rebellis és útkereső fiatalok életébe (Egy sima, egy fordított), vagy épp idős szereplők visszaemlékezéseibe, múltbéli traumáikba és tradicionális életmódjukba (Csak a macska tudja, Égből pottyant étterem). Az idén bemutatott filmek leginkább az utóbbi témakört erősítik.
 Az igazgató és az eltűnt macska |
A szervezők az összetartozás és az egység címszavai alapján válogattak össze négy alkotást, melyek mindezen túl a hagyományos japán családok és közösségek romantizált vízióit (is) kínálják. A tavalyi felhozatal kissé „múltba révedő”, és a tradíciókat éltető konzervatív szellemiségét sugározzák ezek a filmek is; az egyén szubjektivitása és autonómiája helyett a közösség érdekei kerülnek előtérbe és válnak a cselekmény végcéljává. Persze, mindig van egy-egy (általában tinédzser) karakter, aki a saját útját akarja járni, ám a film végére rá kell döbbennie, hogy ez egyedül, a család, a barátok, vagy a kisvárosi közösség segítsége nélkül nem fog sikerülni. Ennek belátása pedig gyakorta katartikus, könnyfacsaró jelenetekben zajlik le.
A Bosszantó bentók (Renpei Tsukamoto, 2019) és A Takacu-folyó (Yoshinari Nishikori, 2019) fiatal hősei remekül példázzák az ilyen típusú „karakterfejlődést”. Az előbbiben Futaba (Kyoko Yoshine), a végzős évei elé néző gimnazista lány magába fordul, édesanyjával (Ryoko Shinohara) alig kommunikál, ezért kettejük kapcsolata megromlik. Míg Futaba saját jövőbeli terveit, ambícióit magában tartja, anyja minden erejével azon dolgozik, hogy sajátos provokatív ötletével – nevezetesen, hogy a lány uzsonnás dobozába mindig ételből készített, viccesnek, vagy épp cikinek szánt üzeneteket és ábrákat helyez el – szóra bírja őt. Futabának végül könnyekkel küszködve kell beismernie, hogy rossz úton járt, és a kapu saját sikeréhez családja elfogadásán keresztül nyílik meg.
 Mentai piriri – A tőkehalrúd receptje |
A Takacu-folyóban az egyre inkább elnéptelenedő, Japán déli részén fekvő falu lakóinak össze kell fogniuk, és minden erejüket a helység felvirágoztatására, tradíciók fenntartására és a kristálytiszta folyó „megmentésére” kell fordítaniuk. Ebből pedig a falu kagura táncelőadásairól híres Manabu (Masahiro Koumoto) tinédzser fia, Tatsuya (Ishikawa Raizo) sem maradhat ki. Hiába szeretné megtörni a hagyományt, a film zárlatában végül elvállalja a beavatási szertartartásként funkcionáló táncos produkciót a fiú, így ő is a közösség részévé válik.
A 2015-ös Az igazgató és az eltűnt macska (Yoshihiro Fukagawa) című filmben éppen az idős, felesége halála után zárkózottá váló Kyoichinak (Issey Ogata) kell megnyílnia és (újra) felfedeznie szomszédságának összetartó közösségét. Miközben a felesége számára kedves kóbor macskáért tűvé teszi a várost, kiderül, hogy a kisállat megannyi ottlakónak okozott örömet jelenlétével, eltűnése pedig ismét összehozza őket. Itt tehát a macska válik a lakókat összefogó közvetítővé és egyúttal a közösség szimbólumává is.
Érdekes, hogy a többi filmben sem közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz az egyes szereplők, csoportok: mindig valamilyen tárgy, élőlény vagy esemény hozza őket össze. A Takacu-folyóban a kagura tánc, illetve az ahhoz kapcsolódó helyi fesztivál, a Bosszantó bentókban pedig a címszereplő csomagolt falatkák teremtik meg a közös teret, illetve nyelvet az egymástól elhidegült családtagok számára. A Mentai piriri – a tőkehalrúd receptje (Kan Eguchi, 2019) című alkotásban is az étel a központi szereplő. Toshiyuki (Hakata Hanamuro) nem csak családja és kollégái megélhetéséért dolgozik azon, hogy tökéletesítse saját mentaiko receptjét, hanem mert valamiféle transzcendens erőt tulajdonít az ételnek – olyan erőt, ami boldoggá teheti a falu minden lakóját.
 Bosszantó bentók. A képek forrása: Japán Alapítvány |
Az ételkészítés, és még inkább a közös étkezés mint az egyik legősibb, kultúrákon átívelő közösségteremtő és -összetartó rítus, kisebb-nagyobb mértékben a filmhét mind a négy alkotásában jelen volt (A Takacu-folyóban a tradicionális fesztiválon válik fontos szimbólummá, Az igazgató és a macskában pedig egy pékség is jelentős szerephez jut).
Ezek a főként 2019-ben készült filmek üzenetüket tekintve kollektivista, konzervatív alkotások, amik individualista hőseiken keresztül is a közösség elsőbbségét éltetik. Természetesen ez is csak egy a sokszínű és hatalmas japán filmtermés trendjei közül, ám a későbbiekben érdekes lehet majd összevetni azokkal a 2020-as évek elején készült (és a februári JFF online fesztiválon bemutatott, a társadalmi hierarchiából fakadó problémákat ábrázoló filmekkel (Szabad levegőn, Arisztokraták), amikben épp az kitaszított és magányra ítélt egyének borús sorsát nézhettük végig.
A filmekről további információ a Japán Alapítvány honlapján érhető el.