Hazánkba a Black Lives Matter-mozgalom nyomán ebből elsősorban annyi jutott el, hogy az amerikai rendőrök előszeretettel állítanak meg és lőnek le mindenkit, akinek egy árnyalatnyival sötétebb bőre van, azonban nem véletlen, hogy a tüntetők az utóbbi években már a testület komplett reformját kezdték követelni. A „defund the police” jelszó (amely a népszerű félreértelmezéssel ellentétben nem a finanszírozás csökkentését, hanem átstrukturálását követeli) arra hivatott rávilágítani, hogy komoly problémák vannak a szakma motivációs és szelekciós tényezőivel, és az egyedi túlkapások csak tünetei ezeknek a rendszerszintű gondoknak. A Miénk a város ennek tökéletes illusztrációja: David Simon és George Pelecanos (Drót, Fülledt utcák) sorozatában az ok nélkül pofonvágott fekete srácoktól hamar eljutunk oda, hogy miként lehet szégyentelenül sok túlórapénzt lehívni és az impozáns drog- és fegyverfogásokból dollárszázezreket zsebretenni.
 Jon Bernthal |
Ez az út azonban igencsak kacskaringós: az első epizód során még alig tudunk rendet vágni a számos karakter és idősík között. Mindössze annyi fogalmunk alakul ki a látottakból, hogy a baltimore-i rendőrség sztárjának számító Wayne Jenkins (Jon Bernthal) komoly fegyelmi ügybe keveredik, ezzel párhuzamosan pedig a különböző jogi és politikai szereplők a város saját BLM-ügye óta kialakult nemhivatalos rendőrségi sztrájkot igyekeznek orvosolni. Az okok azonban tizenöt évvel korábbra is visszanyúlnak – legalábbis néha ennyit is vissza kell ugornunk az időben ahhoz, hogy kibogozzuk a 2017-re kialakult helyzethez elvezető szálakat.
Könnyen vádolhatnánk a Miénk a várost azzal, hogy az időrendiség felrúgása és a szálak párhuzamosítása (és így a kirakós összerakása érdekében mozgósított nézői erőfeszítés) híján nem lenne ennyire lebilincselő – ezt látszik bizonyítani, hogy az utolsó epizódokra látványosan kevesebb lenyűgöző reveláció jut, hiszen addigra nagyjából világossá válik az összkép. Azonban ez éppen amellett szól, hogy az írók milyen jó érzékkel strukturálták a sorozat cselekményét, információadagolását: mindig éppen annyi részletre derül fény, hogy ne veszítsük el a fonalat, ugyanakkor kíváncsian figyeljük, hogy az adott történésnek, szereplőnek és megszerzett ismeretünknek milyen szerepe lesz majd a nagy egészben. Ráadásul eközben még csak nem is egy látványos rejtélyekkel operáló, műfaji mankókra támaszkodó elképzeléssel van dolgunk, az írók tehát tényleg csupán annyit tehetnek, hogy addig keverik a paklit, amíg kellően izgalmasan nem fest a leosztás.
Márpedig senki nem képes úgy dokumentumfilmet játékfilmként előadni, mint Simon és Pelecanos. Elvégre ha jobban belegondolunk, a Miénk a város javarészt kihallgatásokból vagy olyan dialógokból áll, amelyekben beszélő fejek elemzik hosszasan az ügy hátterében húzódó komplex társadalmi-gazdasági-szervezeti problémákat. Leszámítva a rendőrségi akciók jelentette dramatizációt, az élmény gyakorlatilag ugyanígy felépíthető lenne a valódi résztvevők megszólaltatásával, archív felvételekkel – a képernyő előtt ülve mégsem merül fel bennünk, hogy nem a klasszikus mocskoszsaru-krimik egy újabb impozáns megvalósításával állunk szemben.
Ebben Simonék méltó partnerre találtak Reinaldo Marcus Green rendező személyében, aki már a Richard királyban is megmutatta, hogy egy műfajában-stílusában relatíve konvencionális történetből is képes kihozni a maximumot. A Miénk a várost sem vádolhatjuk azzal, hogy például képisége bravúros, egyedi volna – hacsak az nem számít bravúrnak, hogy egy javarészt négy fal között, beszélgető emberekkel és felsorolásszerű utcai letartóztatásokkal operáló mű hat órán keresztül is képes minket a képernyő elé szegezni.
Persze adott némi dramatizáció, de ahogyan azt az írópárostól megszokhattuk, az eseménysort ezúttal sem vezérli világosan kirajzolódó narratíva, a szemelvények sokkal inkább domborítják ki magát a közeget, az azt meghatározó folyamatokat, mint egy-egy figura sorsát. A szereplőket nem látjuk hazamenni és családi perpatvarokat vívni, a Miénk a város szigorúan azokra az életmozzanatokra fókuszál, amelyek segítenek megértetni valamit a 21. századi rendőrmunkából és a baltimore-i alvilág működéséből. Igaz, ez nem mindig erény, Jenkins ellentmondásosságának, motivációinak érzékletes feltárásával például pont e szemlélet következtében marad adós a mű. Jon Bernthal játéka is ezért táplálkozik inkább a színész szokásos karizmájából, miközben valójában nélkülözi az igazán nagy alakításokra jellemző nüanszokat.
Simon és Pelecanos megközelítése tehát alapvetően azért nem illeszthető rá hézagmentesen Wayne Jenkins ügyére, mert az egy fokkal mégiscsak karakter- és történetvezéreltebb tárgyalást kívánna, mint például a szigorúan csak a korszak átalakulására fókuszáló Fülledt utcák. Ugyanakkor még így is döbbenetes eredmény, milyen fogyasztható formában képesek prezentálni ezt a rendkívül szövevényes és mélyreható elemzést. A Miénk a város szörnyűséges visszatérő csattanója, hogy minden bemutatott problémája rendszerszintű és egyetlen kézenfekvő, egyszerű (vagy egyáltalán reálisan megvalósítható) megoldás sem kínálkozik azokra – sőt, talán már visszaút sincs például a rendőrség és az állampolgárok bizalmi válságából.
A sorozat adatlapja a Mafab.hu oldalán itt található.