Magyarországi Bábszínházak 15. Találkozója
2022.07.04.

A Magyar Bábszínházak XV. Találkozóján a program rendkívül színes volt: a hagyományos bábos formák megőrzésétől vagy tartalmi-formai újragondolásától egészen a fiatal alkotók formai kísérleteiig sok mindennel találkozhattak a fesztivál nézői. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

Sok előnnyel és hátránnyal járhat az, ha egy szakma olyan kicsi, mint a magyarországi bábművészeké. A kecskeméti találkozón viszont évről évre ennek előnyeit tapasztaljuk meg inkább, hiszen itt politikai világnézettől függetlenül képesek egymással egy asztalhoz leülni a művészek, és adott esetben parázs vitákat folytatni szakmájukról, nagyjából anélkül, hogy bárki örökre megsértődne a másikra. Jól végiggondolva, emögött két objektív tényező állhat: egyrészt, hogy a bábszakma tényleg annyira kevés színházból/társulatból/szabadúszó művészből áll, hogy ott mindenki mindenkit elég jól ismerhessen – márpedig egy üres politikai szólammal sokkal könnyebb harcban állni, mint egy hús-vér emberrel. Másrészt, amit a bábosok fájó pontként szoktak emlegetni, hogy kevesebb figyelmet kapnak a szakmától és a médiától, mint az élőszínházak művészei, az ezekben az időkben szerencse, hiszen sokkal kevésbé kerülnek így a politika kereszttüzébe.


Lili és a bátorság

Bárhogy is, Kecskeméten mindig az derül ki, hogy a bábszínházi alkotók meglepően aktív és tartalmas vitákat folytatnak egymással, és rendkívüli mértékben érdeklődnek egymás munkái iránt, amely nem nevezhető éppen általánosnak a magyar színházi közegben. Ez pedig a gyakorlatban annyit jelent, hogy szinte mindenki, aki részt vesz a fesztiválon, ha éppen nem ő maga játszik, örömmel ül be a többiek előadásaira, és miután reggeltől estig előadásokat nézett, még az este tíztől kezdődő szakmai beszélgetésre is, ami bőven éjfél után ér véget.

Idén újdonság volt, hogy a beszélgetések a World Café módszerét követték, amely igen hatékony módja a közös gondolkodásnak: adott öt asztal, öt téma, amelyek közül a résztvevők választhatnak. E témákat az egyes előadásokból kiindulva, azokhoz kapcsolódva választották az asztalok moderátorai. Tíz percig tart egy-egy blokk, utána eldöntheti az ember, hogy az adott témánál, vagyis asztalnál marad, vagy továbbmegy egy másikhoz. A kis asztalos beszélgetéseket nyitott, plenáris vita követi, amelyet már egy ember moderál. A World Café egy sokat használt forma, ami nem csoda, hiszen segítségével a nagyobb csoportok egyes tagjai is lehetőséget kapnak, hogy gondolataikat megoszthassák másokkal anélkül, hogy a diskurzus kaotikussá válna.


A halhatatlanságra vágyó királyfi

A legnagyobb vitákat természetesen azok a témák generálták, amelyek a közbeszédet is megosztottá teszik. Konzervatív és progresszív álláspontok csaptak össze például társadalmi nemek kérdésében, amikor a férfi és női alakok bábszínházi megformálása került szóba, és élénk vitát váltott ki a Mesebolt Bábszínház Lili és a bátorság című előadása is, amely egyértelműen a legmeglepőbb produkció volt a fesztiválon. A Paulik Móni és Vincze Zsuzsi Pagony kiadónál megjelent, azonos című mesekönyvéből készült előadás a szexuális visszaélésről szól – vagyis, hogy pontosabb legyek: arról, hogy mi történik akkor, amikor egy felnőtt egy gyereket zaklat szexuálisan, valamint annak felmutatásáról, hogy áldozatként segítséget kérni lehet és szükséges. A helyszín egy cirkusz, a kislány egy báb (Varga Bori mozgatja), a zaklató egy bűvész (Lukács Gábor alakításában), a zaklatás tere pedig a bűvész ládája. Az előadás pedig a 7-10 éves korosztálynak készült, és a szakmai beszélgetésen komoly vitát generált, hogy ez az előadás mennyire hasznos a kisiskolások számára. Elhangzott több pró és kontra érv, amelyekből pedagógiai előképzettség híján nem próbálok meg következtetéseket levonni, ám az biztos, hogy Lili titkának és bátorságának előadásba emelése egyet jelent az egyik legnagyobb gyerekszínházi tabu ledöntésével.

A találkozó legüdítőbb pillanatait számomra egyértelműen a frissen diplomázott fiatal bábosok munkái jelentették. Az Anima című 2019-es előadásról már korábban írtunk, ám az újdonság erejével hatott A halhatatlanságra vágyó királyfi és a Mundstock úr. Az előbbi, Maróthy Anna Zorka rendezése osztálytermi előadás, a koncepció pedig egyszerű és szép: sakkjátszmaként mutatja be a királyfi történetét, amelyet az élet és a halál játszik egymás ellen. A Lengyel Viola, valamint a rendező által tervezett bábok többsége is egy-egy sakkfigurára hasonlít, leszámítva a királyfi és a harmadik királynő figuráját, akik apró emberkék. És van az élet, meg a halál: hatalmas istenek ők, akik játszadoznak csak az előttük sorakozó bábemberek sorsával. Cseri Hanna a halál, Csarkó Bettina a halhatatlanság – mindketten gyerekesek és sértődékenyek, a királyfi nem, csak a győzelem érdekli őket, nem csoda tehát, ha szegény királyfinak nincs túl sok esélye a boldogságra. Rengeteg az eredeti, tartalmas ötlet ebben a produkcióban, ám A halhatatlanságra vágyó királyfi korántsem puszta ötletek egymás után rakosgatásából áll, épp ellenkezőleg: minden tárgy, minden mozdulat, minden kiszóródott homokszem a helyén van és megtelik jelentéssel a színpadon. Mindezt pedig az alkotók és a játszók (Cseri Hanna és Csarkó Bettina mellett Tóth Matyi és L. Nagy Attila) finom humorérzéke egészíti ki, amely színesíti és ellenpontozza az elmúlás súlyos témáját. 


Mundstock úr. Fotók: Éder Vera

És nem nélkülözi a humort Cseri Hanna rendezése, a Mundstock úr sem, amely az egész fesztiválprogram egyik legkülönlegesebb alkotása volt, mind témaválasztásában (Ladislav Fuks drámájában egy idősödő zsidó férfi abszurd történetét követjük nyomon, akit 1942-ben bármelyik pillanatban deportálhatnak, és aki furcsa módját választja ép esze megőrzésének: otthonában igyekszik felkészülni a lágerben való életre), mind megvalósulásában. Erős koncepció határozza meg a bábos és mozgató viszonyát és a bábtechnikák váltogatását, de nemcsak az átgondoltsága és a precizitása miatt érdemes különös figyelmet ez az alkotás, hanem azért is, mert olyan elegyét adja a humornak, a fájdalomnak és a felfoghatatlannak, amilyet eddig leginkább csak Mohácsi-előadásokban láttam.

Nagyon nehéz szelektálni egy olyan fesztivál műsorából, ahol öt nap alatt huszonhat előadást láthatott a közönség. Sokat írtam a most végzősökről, és ez nem véletlen. A meghívott kritikusok a legutóbbi fesztiválon, 2018-ban egy díjat adtak át az általuk legjobbnak ítélt előadásnak – ezt az elismerést akkor Fabók Mariann kapta A háromágú tölgyfa tündére című előadásáért. Idén mi, kritikusok nem produkciót vagy alkotót díjaztunk. Valójában nem is díjaztunk senkit, hanem útravalót adtunk a fiatal bábosoknak, akik az elmúlt nehéz időszakban fejezték be az egyetemet, és akik most kezdik a pályájukat. Rögös út az övék, de elnézve tehetségüket és kreativitásukat, bátran lehetünk bizakodóak. 

Szerző: Puskás Panni