Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HALADÁS HELYETT HÁLAADÁS

Tatár Sándor: Haalaadaas
2022. jún. 22.
Ironikus távolságtartás, könnyed hang az élet súlyos kérdéseiről: betegségről, alkotásról, szerelemről és kudarcról, befejezetlenségről. Tatár Sándor költői nyelvében és humorában megmutatkoznak a nyugatos előképek és a kortárs párhuzamok. A kritikus mégis szigorúan ítélt. HUTVÁGNER ÉVA RECENZIÓJA.

Tatár Sándor Haalaadaas című kötete messzebb nem is lehetne e sorok írójától. Idegen nyelvileg, távoli habitusában, messze van ízlésében. Ezúttal elnézést kérek mindazoktól, akik itt most azt akarták olvasni: de.

Tatár2

Tatár Sándor kötete és a kötetben elhelyezett három ciklus hosszú kihagyással, majdnem két évtizednyi könyvszünet után jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában. A versek tehát vélhetően egy nagyobb korpuszból merítenek és adnak 120 oldalnyi válogatást: ezt igazolják is a kötetben szereplő, negyven-, majd ötvenéves korra való konkrét utalások, amelyek a vers megírásának időpontjait jelölik a szerző életében.

Ám hiába a nagy merítés, hiába a kötet általános értelmezhetősége, tág nézőpontja, hiába a szerző jelen szövegekből is kisütő olvasottsága és műveltsége, a kötet nem nyílik meg olvasójának: nyelvileg egyszerre hat próbajellegűnek és avíttnak elkötelezett nyugatossága miatt, témájában pedig mindig ugyanabba az enyészpontba jut vissza. Bár ereje megvolna hozzá, és gyakran el is indít egy-egy meglepő ötletet, nyelvi leleményből induló formai megoldást, frappáns játékot, játékossága mégis kibontatlan, távolságtartó marad, a lírai én pedig valami furcsa és dermedt póz terhe alatt küszködik, ami miatt az egész kötet merevvé válik.

Pedig lenne benne muníció, mind a szerző játékos nyelvi szellemében, mind a témában, de még a műveltség könnyed fitogtatásában is akár. De a könyv le van terhelve: egy magát öregedni látó férfi testi és szellemi hanyatlásának problémái helyett kínzó hiányérzetet kap az olvasó, őszinte dühöt a szerző depresszív bátortalansága felett.

Hiszen alig lehet bosszantóbbat elképzelni, mint amikor egy költő úgy ír, mintha csak olvasná más idegen sorait, és leplezné magában azok idegenségét.

Itt mindegyre csak ugyanaz van. / Szürkébe benyomul a bíbor. / Fa, cserje szárnyat bont tavasszal; / s ki-ki uzsonnát zsírpapírból.

A humor, az önirónia valahol mindig megmarad a jólneveltségi szint felett, a valós érzelmek a ráépített gesztusok alatt – a játék pedig épp csak olyan, mint amikor a komoly felnőttek játszanak a gyerekkel:

Nem jött el, Kedves, bár ma vártam:/ a szellő hiszen balzsamos. / A levegőben lágy madártan / (az ember nőszni hajlamos).”

Mindemellett az egész kötet alá van aknázva nyelvileg, archaizáló fráziskákkal, gügyögő udvariassággal, önmagyarázásokkal (hány, de hány felesleges belső lábjegyzettel), túlzó rímekkel („Nincsen kávéházi szeglet, / hol magam meglepni tudnám, / a Múzsa ma még kegyelget, / de holnap mondhatja: un mán.”) és mint ugyanezen sor is mutatja, egy közhelyszerű, de legalábbis letűnt versírói világkép torzóit cipeli magával. Nehéz komolyan venni.

Pedig a szerző mindössze hatvan éves – mégis úgy formálja meg a lírai ént, hogy pirulva olvassuk, a nagypapa Viagráról beszél (Sietségre ok??). Takarjátok el a szemeteket, gyerekek – még a D. kisasszonyhoz írt szövegekben (D. kisasszony hűségéről, Falra hány borsó, pedig…, D. kisasszony a háládatlanságról, E végtelen szívósság, drága D. kisasszony, mivégre is?!,) felrémlő személyességet és közvetlenséget is agyoncsapja pusztán azzal, hogy totyorog a színpad szélén, ahelyett, hogy kilépne és elmondaná a nagymonológot, ami pedig érezhetően ott van, csak dramaturgiailag nem jutunk el a kezdő sorig.

Vergődsz ölelésében?! Hálátlan ripők! / Nem is tudod, mily ritka a hűséges nőben! / S igénytelen: nem érdeklik klipszek, kalapok és cipők” Egyrészt ripők? Másrészt: Klipsz és kalap… Kalap! Ez is valami nyugatos dolog lehet. Harmadrészt: értem én, hatvan év, és betegség, és egyébként is letészi a lantot (illetve a szavak terhét: „A szavak terhét itt letettem.” Epitáfium), de azért ennél a kalaposnál feministább pár sort is el tudnék vala képzelni, még idősb, korosb aggastyánoktól is, mint ahogy a versszöveg állítja magát.

Már megkezdte a kor, én látom, D. kisasszony/ munkáját rajtad, s folytatja minden pillanat – / korlátlan úrnőm úgyse léssz, hiába gyötresz – / keresnél inkább délceg ifjakat.”

És noha a szöveg néhol egészen nehéznek tűnik a nyelvi játékoktól, „Nincs eufória, / csak alufólia. /Ebbe tekerem be magam – / (akár) még örömpogácsának is kisüthet Isten.”, a hagyománytisztelettől, „Jaj, itt az 50 – mit vétettem?!/ Csak sors van, mondják, nincs véletlen: / kemény / e tény.”, de ahol ezek alól felszabadul, ott sincs vége az önirónia nélküli szerepjátéknak: „Az emberiség bűnbe esett a tudománnyal./ Tompult érzéke a szépben való / egyszerű gyönyörködés, megcsappant / hajlandósága a tragédiában való / (teljes) elmerülés iránt.” (Episztémé… Na tessék!) Az emberiség nemcsak a tragédiában való teljes elmerülés irányában való hajlandóságában vesztett, hanem a nagy kinyilatkoztatások iránt való fogékonyságban is, én mondom.

Mindezeket összevetve a Haalaadaas című verseskötet a nyugatos ízlés 21. századi visszhangjaként és egy kissé már elavultnak tetsző költői világ lenyomataként válhat érdekes olvasmánnyá. Sajnálatos, hogy a ciklusok elolvasása után csak Hálaadás, és nem Haladás-értelemben lehet olvasni a kötet címét. A szerző pedig ahelyett hogy saját nyelvi érzékét, tudását, tapasztalatát, olvasottságát, életét bátran kitenné, inkább elbújik a versírás díszletei között. És csak remélni merem, hogy kritikámmal felbőszítem annyira, hogy lélegző és élő sorokat kezd írni.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek