Ellövöm a poént, az én zsákmányom (sokunké) idén a közönségdíjas Claudio Stellato, akinek már a mottóját is imádom: „Miért tennénk a dolgokat egyszerűvé, ha bonyolulttá is tehetjük őket?” Egy nyitott pályázati rendszerű fesztivál mindig nagy rizikó, hatalmas türelem kell ahhoz, hogy az átlagosan tíz sete-suta produkcióra jutó, egyetlen vadzsenit kivárja az ember. Szerencsére Fenyves Márkból és Pálosi Istvánból nem hiányzik ez a képesség, szeretettel, rengeteg odafigyeléssel és egyre profibban terelgetik a pályázókat immár közel egy évtizede, (az idei seregszemle a 9. Szóló és 7. Duó Táncfesztivál az Orkesztika Alapítvány életében). Az eredmények, nagyon úgy tűnik, hosszú távon őket igazolják: a SzólóDuó korábbi kiadásai során ugrott ki többek között Fehér Ferenc (Juhász Anikó koreográfiájával), Ladjánszki Márta és Réti Anna is. Már az első nap is teltház van a MU-ban, de a szervezőktől megtudom, hogy olyan versenynap is akadt, amikor 200 %-os volt a telítettség, és kispárnákat kellett osztogatni a szék nélkül maradt nézőknek. Az utolsó napon, a nyertesek gáláján pedig megtelik a Millenáris Teátrum is.
 Réti Anna a Lélek pulóver nélkül című előadásban |
A nyitónapon, ahol a már bizonyított, régebbi díjazottak hangolják rá a népet a fesztiválra, Réti Anna Lélek pulóver nélkül szólójával megint önkéntelenül letarolja a mezőnyt, hiába, ez tényleg egy pazar koreográfia; egy ízekre szedett ifjonc lelkecske minden fájdalma, öröme, kétsége egy ízekre szedett test profizmusával és érzékenységével felskiccelve. Az egyetlen, aki valamennyire balanszot képez az este folyamán, a lengyel Anna Piotrowska, aki elképesztő tányértáncot jár. Bárcsak ragadna a hazai táncosokra is a Misszió szellemességéből, pimasz iróniájából: ez az igazi küldetés. De persze, elég jók az Artus körüli koboldlányok is, Gold Bea Kívánságának titokzatos rítusában a táncosnő hátából életfa sarjad, az ágakból bűvkör rajzolódik. Nagy Andrea Fehér madarak csupasz fákon című duettjében Góbi Ritával közösen egy fényből rajzolt szikár ágrengetegben toporog piros tűsarkúban. Imbolygás, egyensúlykeresés és mezítlábas, érzelmes szimbiózis.
Ugorjunk a végére: a 2008-as SzólóDuó Fesztivál díjazottjainak estjét a Millenáris Teátrumban meghívott vendégként Bozsik Yvette vezeti fel az Hommage à Mary Wigman című szólójával. Erős felütés egy igazi profitól: elrejtőzés és megmutatkozás kettőssége leplek, árnyak és maszkok takarásában. Nosztalgikus tiszteletadás és virtuóz játék az identitással.
Nézzük akkor az idei nyerteseket: a fesztiválon számos fellépő számos kategóriában szerezhetett díjat, voltak különdíjak, közönségdíjak, és a zsűri is három-három díjat adott ki szóló és duó kategóriában egyaránt.
 Bruno Isakovic: Gondolatok kertje-… tél. |
A zágrábi születésű, jelenleg Hollandiában élő Bruno Isakovic nyitott kabátban, meztelen mellkassal lép elő, egy fellógatott, csupasz villanykörtét bűvölve, a Gondolatok kertje… – Tél című, a zsűri által díjazott szólójában. Ügyes táncos – kissé banális szerepben. Erőssége, hogy bátran exchibicionista, mozdulatai szinte rásimulnak az első sorokban ülőkre, de a szíve helyére passzintott villanykörtén azért már nem hatódom meg.
A Prágából érkező Marie Janecková és Martina Lukesová A monológ szomorú vallomás, de szavak nélkül még szomorúbb című duettje – mely Janecková koreográfiája – szintén érzelmes húrokat penget, de már eredetibb módon. Az első kép igazán emlékezetes: a színen lévő két lény komplementer módon egészíti ki egymást, s a kezdő pillanatok egyensúlygyakorlatok is egyben.
A szintén prágai Katerina Korbová Szétválasztani című szólója meglepő módon, egyszerűsége ellenére is karakteres. A táncosnő égővörös hajú, hosszú, fekete ruhás időutazó, aki mintha egy másik korból érkezett volna. Mozdulatművészet némi bűbájjal keverve – nem virtuóz, de hatásos és látványos produkció, az Orkesztika Alapítvány különdíjasa, a fotósok álma.
 Haraszti Adrienn – Csere Zoltán: Kijárat. |
A közönségdíjat szerzett duó, Haraszti Adrienn Csere Zoltánnal táncolt Kijárata – bár a mártír nő-macsó férfi klisére épül – tetszetős, amiben pedig különleges, az a zene érzékeny és okos használata. A dallamívek, a tempóváltások, a szünetek gyönyörűen belesimulnak a koreográfiába, és ettől a duett kiemelkedik a mezőnyből. És mégis: bárcsak picivel több eredetiség és spiritusz lenne az előadókban.
Buday Melinda Déli Álom című szólója, mely a Független Színházak Szövetségének különdíját és a zsűri díját is megkapta, annyira túlfűtött, hogy éppen csak egy hajszál választja el attól, hogy önmaga paródiájává váljon. Attraktív, romantikus nő az érzelmek sodrásában: némi önreflexióval sokkal érdekesebb lenne, így azonban meglehetősen édeskés.
A zsűri által legjobbnak talált nyertes szólót, Chikako Kaidu koreográfiáját, mely a puritán Táncszóló címet viseli, Tsai-Chin-Yu táncolja. Vékony, félmeztelen japán lány, hosszan tekeredő, fekete szoknyában, sötét, arcát és mellét takaró hajzuhataggal. Előadása ízelítő a butoh szokatlan időkezeléséből: koncentrált jelenlét, megdermedő percek. A táncosnő árnyéka külön életre kel, karmos álomlény támad gazdájára – eldönthetetlen, hogy tudatos-e az egész.
 Pawel Malicki a 46 című előadásban. |
A lengyel Pawel Malicki személyében végre egy igazi profi bukkan fel, Agnieszka Muczynnal előadott kettőse, a 46 című korográfia méltán kapta a zsűritől a legjobb duótánc díját. A két táncosnak ugyanis sikerült egy klisémentes, erős szerelmes darabot készíteni. Zsigerekig hatoló kapcsolat van a két szereplő között, akik mintha a súlytalanság állapotában volnának, annyira puhán emelik egymást, majd érnek földet megannyiszor. A szokásos szerepek elmosódnak, szimmetrikusak a viszonyok, sőt a két szerelmes mintha csak arra készülne, hogy egybeolvassza énjének határait. Radikális testi-lelki kannibalizmus mint a szerelem magától értetődő definíciója: bevallom, lenyűgöz, hiába vagyok meggyőződve az ellenkezőjéről.
 Claudio Stellato a 240d című előadásban. Fotó: Dusa Gábor |
Az abszolút kedvencemet a végére hagytam (úgy látszik, a minimalista címek aznap jót jelentettek). Claudio Stellato közönségdíjas szólója a 240d elnevezésre hallgat, és nagyjából úgy írható le, mintha egy skizofrén lény költözne be egy vásári báb testébe. A Colectivo Fantasma társulat által koreografált magánőrületben a kopasz, groteszk mimikájú figura mintegy életre kelti magát, végtagjait finom, zaklatott, szögletes mozdulatokba töri: báb és bábos, mozgató és alanya egyben. A „párbeszéd egy idegennel” kitételt nehéz máshogy értelmezni, mint vaksötétben zajló, önismereti kóborlásnak. A pontos, tűéles, groteszk mozdulatokat némi bandzsítás és önpofozás kíséri, a táncos képtelen abbahagyni a mozgást, keze-lába fura kacajok kíséretében önállósul – ijesztő, vicces, zseniális. Nem tudok szabadulni az ötlettől, hogy Réti Anna szólójának vadabb, radikálisabb, ironikusabb párját látom, annyira hasonlít kettejük darabjának belső zaklatottsága és formai fegyelme, bár persze ez utóbbi szólóból már hiányzik a naivitás.