Ha zenéről van szó, Bécs láthatólag nem hagyja magát legyűrni, bármilyen traumatikusak is a körülmények. Kicsit másképpen, kicsit fázósabban, nyáreste helyett szeptemberre halasztva, 100000 helyett 1250 nézővel (ám mint írják, 80 millió tévénézővel!), de akkor is megcsinálják, nem is akárhogyan. Valerij Gergijev negyedszer vezényelt itt, mellette Jonas Kaufmann sztártenor jelentette a plusz attrakciót.

 

A 2004 óta minden évben május végére vagy júniusra időzített hangversenyen a schönbrunni kastélypark még mostoha időjárás esetén is megtelik zenét hallgató, piknikező, sétáló, táncoló emberekkel. Minden korosztály képviselve van, osztrákok és számos más nemzet fiai és lányai. 2007-ben nem kevesebb, mint 140 ezren voltak rá kíváncsiak, nem véletlen, hogy a rendezvény évről évre fokozatosan (és szorgos marketingmunka eredményeként) próbál az Újévi Koncertek populárisabb nyári párjává, valamint a turistaszezon bécsiesre hangolt nyitóeseményévé válni.

 

Valerij Gergijev

A koncert ötletét az európai politika egyik nagy fordulópontja hívta életre: 2004. május 25-én Hangverseny Európáért címmel az Unió bővítésének megünneplésére rendezték meg először: Bobby McFerrin vezényelte a Bécsi Filharmonikusokat, a műsoron nyolc európai nemzet zeneszerzőjének kompozíciói szerepeltek. Az óriási közönségsiker életben tartotta és továbbfejlesztette az elképzelést, a pulpituson évente egymást váltották a zenei világ karmesterhírességei Lorin Maazeltől Barenboimon át Dudamelig, megjelentek a „különös, különös nyáréjszakához” hangolt tematikus koncertek: Éjszaka, Hold-bolygók-csillagok, Táncok és hullámok, Francia éj, Olasz éj, Mesék és mitoszok, Rhapsody in Blue…  És 2020-ban a Szerelem. 

 

Magyarországon az ORF2-n lehetett látni-hallani az élő közvetítést, sajnos kezdetben inkább csak látni, mert az első műsorszám (R. Strauss Rózsalovag-szvitjének részletei: az Előjáték és az Ezüstrózsa átadása) az osztrák közszolgálati csatorna zavaróan percegő hangminőségének áldozatául esett.

 

Leopold Stokowski Magyarországon ritkán játszott Trisztán-szintézisét a Trisztán és Izolda két híres és önállóan is előadott zenekari részlete, az Előjáték és Izolda szerelmi halála kiegészítésére állította össze a 2. felvonás nagy szerelmi kettősének (Liebesnacht) zenekari átköltésével. A legendás karmester, aki sokat vitatott szabados hangszereléseiről is híressé vált, Wagner partitúráján nem változtatott, csupán az énekszólamokat helyettesítette hangszerekkel (Trisztánt cselló, Izoldát hegedűk hangja jeleníti meg), máshol egyszerűen a gazdag zenekari szövedékre szorítkozott, teljesen elhagyva az énekszólamok dallamvonalait. A tévéközvetítés hangminősége itt már tökéletesen helyreállt, csodás vonós hangzuhatagokban és fúvós szólókban gyönyörködhettünk. Persze Gergijevet nézve mindig felvetődik bennem a kérdés, hogyan lehet sajátos kézmozdulataira – bármily mágikus jelzőkkel illetik is ezt a kheironomiát – belépni, valamelyest együtt játszani…? A zenekar számára sokszor valóságos próbatétel volt lekövetni őt, ha a Trisztánban nem is, de Mendelssohn Scherzójában (Szentivánéji álom kísérőzene) mindenképpen. Ez a zene persze megfelelően élénk tempóban az igazi, de van az a felső határ, amikor már elveszhet a lényeg. Az a feszült koncentráció-szint, ami itt, csupán csak az együttjátszás kedvéért, a teljes zenekart hatalmába kerítette, nem engedte érvényesülni e titokzatos tündérvilág bájos, áttetsző játékosságát.

 

Jonas Kaufmann

A műsor hangulati pihenőjének szánt Barcarola (J. Offenbach: Hoffmann meséi) után következett Jonas Kaufmann első megszólalása, Massenet Werther című operájának híres áriájával (Pourquoi me réveiller?). Szép zene, nagy sláger, örök ráadásszám, és Kaufmann úgy is énekelte, ahogy egy ráadást kell: szép, nagy hangon, olaszos crescendókkal, kitartott magasságokkal. Láthatóan nem sokat foglalkozott a szöveg jelentésével és a cselekményben felszikrázó drámával – pedig szép dramaturgiai ívet rajzolhatott volna három énekszáma során, ha némileg visszafogottabb, borúsabb, „wertheresebb” a kezdés.  

 

Viszont remek zenei ízlésről tett tanúbizonyságot második megjelenése, a Marica grófnő Tasziló dalának (Ha a nap lement / Wenn es Abend wird) előadásával. A megismételt zárófrázis pianóját ritkán lehet hallani ilyen szép, és valósággal személyes hangütéssel, amihez hozzájött a művész sajátos színű fejhang-éneklésének hatásossága. Látszott, hogy a zenekar és Kaufmann „bécsi dal" CD-felvétele során már volt alkalmuk kidolgozni a stílusra jellemző összes részletet, lendületet és megállást. Annyira, hogy olybá tűnt, az orosz karmesternek itt csupán statisztaszerep jut – és ez jó volt így –, nyugodtan átadhatta volna a helyét Rainer Honeck koncertmesternek, a zenekar egy emberként az ő irányítására fókuszálva játszott.

 

Két filmzene következett, azaz igazából csak egy. Maurice Jarre zenéje a Doktor Zsivagóhoz (1965) szolgált alapul a zenekari szvithez, ami az est leginkább felejthető pillanatait hozta: populárisnak szánt műsorszám, de lehet sejteni, hogy sem a karmester, sem a zenekar nem tartja majd állandó repertoárján.

 

Mindig zavar, és tehetetlen sóhajjal nyugtázom, amikor Hacsaturján sodró lendületű Spartacus-részletét, a főhős és Phrygia szerelmi jelenetét (Adagio a 2. szvitből) az Onedin-sorozattal azonosítva próbálják ismertebbé tenni, ahogy a hangverseny-közvetítés bemondója tette. Nem szorul rá. Azt hiszem, ebben a darabban tanúi lehettünk karmester és zenekar számos kegyelmi pillanatának, számomra a koncert egyik tetőpontja volt.

 

A hivatalos műsor zárószámaként a Nessun dorma ária hangzott el (Puccini: Turandot), hatásos, lélekemelő muzsika, Jonas Kaufmann számára igazi jutalomjáték. Az ünneplés és a ráadások nem is maradtak el: Bécs városának tiszteletére elhangzott a híres-kedvenc „Wien, Wien, nur du allein”-kezdetű örökzöld (R. Sieczyński szerzeménye), majd a zenekar a Bécsi vérrel (Wiener Blut, ifj. Johann Strausstól), a schönbrunni Nyáresti Koncertek hagyományos ráadásszámával zárta az estet.  

 

Visszatérve első gondolatunkra: minek is a jegysorsolás egy ingyenes szabadtéri rendezvény esetében? Sajnos 2020-ban a Sommernachtskonzert éppen ez nem volt: ingyenes szabadtéri rendezvény. A koncert a közönségtől elzárt parkban, mindössze 1250 meghívott (szponzorok, VIP-vendégek, hivatalosságok) előtt zajlódhatott le, a korábbi évek vidám tömegeire emlékezve igen furcsa és szomorú látványt nyújtva. Ezzel szemben minden eddiginél több, 87 tévétársaság közvetítette/közvetíti egyenesben vagy felvételről a világ minden pontján. Mert ha zenéről van szó, Ausztria láthatólag nem hagyja magát. A Salzburgi Ünnepi Játékok rendben lezajlottak, a Pillangókisasszony bemutatójával elindult a bécsi Operaház évadja, nagy elővigyázatossággal, félházzal, de ez ott kb. 1300 nézőt jelent. A kultúrpolitika balanszíroz. A Bécsi Filharmonikusok lelkes közleményben nagyvonalú gesztusként értékelték, hogy a kormányzat számos tagja lemondott a schönbrunni koncert VIP-belépőjéről – ezeket a jegyeket sorsolták ki az interneten. Ünneprontó leszek: számomra ez a távolmaradás inkább a példamutató szolidaritás hiányát jelenti. De ki vagyok én, hogy véleményt nyilvánítsak egy politikus szándékairól?