Az elmúlt tíz évben változás történt a sci-fi műfajában. Végre újra magára talált, és bár nehezen ugyan, de elengedte a nyolcvanas években népszerűvé vált, a kilencvenes évekre pedig már végleg túlhasznált disztópikus körítést, melyet a Blade Runner és követői sikerre vittek. Ezek helyére jöttek az olyan alkotások, melyekben többek közt a Black Mirror hatására az alkotók közelebb hozták a történetek fókuszát, így olyan elképzelt jövőkkel ismertettek meg minket, amelyek azóta vagy meg is valósultak, vagy közel vannak, de minimum az elképzelhetőség határán belül mozognak. Kevesebb űrlény és idegen bolygó, helyettük viszont sokkal több technológiai fejlesztés, különböző szerkezetek és az őket forgalmazó, napjainkban egyre fenyegetőbb méreteket öltő techcégek filmes megfelelői töltik ki a cselekményt, így a fantasztikum része már sokkal kevésbé hangsúlyos. Az Apple Tv+ új sorozata, a Severance (Különválás) is ezt az utat járja, egyszerre épít a milliárdos vállalatokkal szemben kialakult kollektív szkepticizmusunkra és az abból eredő társadalmi szorongásra.
 Adam Scott |
A sorozat főhőse, Mark (Adam Scott) is egy ilyen, Lumon Industries nevű megacégnél tölti munkanapjait, reggel munkába indul, majd este hazaautózik onnan, miközben fogalma sincs róla, valójában mit is dolgozik munkaadói számára. A Lumon ugyanis egy új technológiával, a Különválasztásnak nevezett műtéti megoldással élve elválasztja egymástól alkalmazottainak való életbeli és munka-énjét, így azok soha nem emlékeznek a másik tevékenységére, gyakorlatilag két ember életét élik. Mark számára minden nap kiesik az a nyolc-tíz óra, amit a cégnél tölt, míg a bent dolgozó énjének semmi ismerete nincs a Lumonon kívüli világról, ő és kollégái csak a cégen belül léteznek – már ha ezt életnek lehet nevezni. A kezdő epizódok ügyes húzással vezetik be a nézőt ebbe a különleges környezetbe, így mire nagyjából értelmezzük a belső, irodai térben létezők működését és motivációit, a folyamatosan adagolt új információk jócskán felkeltik az érdeklődést, mi is zajlik a háttérben.
A történet ötletgazdája és fő írója, Dan Erickson érti, hogyan kell bánni a narratív csúcspontokkal, így minden epizód vége kisebb releváció, egy újabb darab a puzzle kirakásához. Veszélyes játék az ilyen, főleg mostanában, amikor a rejtélyekre építkező, de kreativitás hiányában az érdeklődésünket hamar elapasztó sorozatok dömpingje tart, így már bizalmat sem igazán akarunk szavazni a következőnek. Erickson ezt a dilemmánkat azzal oldja fel, hogy történetében a központi szerepbe helyezett fő kérdés (mit dolgoznak a Lumennél?), valamint a főhős kinti világban zajló nyomozása mellett nem felejtkezik meg az izgalmas karakterek megteremtéséről sem.
 Patricia Arquette |
A szereplők, a Markot játszó Scott csöndesen melankolikus, magába forduló alakításán túl is mind jellegzetesek, legyen szó Patricia Arquette hidegrázós főnöknőjéről és annak emberi érzelmektől szinte teljesen mentes, rideg megjelenéséről, Britt Lower karakterének fokozatosan elénk táruló kálváriájáról, vagy a szokott „cég embere” típusnál sokkal bizarrabb, de kényelmetlenségében is profi alakítást nyújtó Tramell Tillmanről. Mellettük azonban a rivaldafényt így is el-ellopja a vicces mellékszereplőből tragikus karakterré váló Zach Cherry, valamint az évad fénypontjának számító, különösen közös jeleneteikben brillírozó két veterán nagyság, John Turturro és Christopher Walken. Nekik sokadjára kell már hasonló szerepkörben teljesíteniük, ám ezúttal végre meg is kapják azt a mélységet, amelynek köszönhetően megmutathatják, mennyivel többre képesek.
Szintén jó ötlet volt a megintcsak Black Mirror-szerű sci-fiket idéző steril világ használata. A hófehér falakkal körbevett és ingerektől teljesen mentes irodai környezet, valamint a totális szürkeségbe vesző külvilág egyszerre teremtik meg azt a szorongást és kilátástalanságot, amit aztán egy-egy jókor bedobott egysoros, vagy hirtelen érkező abszurd pillanat képes rövid időre feloldani. A díszletekkel tökéletes összhangot alkot a részek többségét rendező Ben Stiller munkája, aki korábbi sorozata, a Szökés Dannemorából után ismét maga mögött hagyta filmes karrierjének komikus oldalát, ám szerencsére megőrizte drámai érzékét, így pontosan tudja, mely jeleneteket érdemes elnyújtani, vagy mikor jó ötlet egy közeli bevágást adni a szereplők arcáról és a rajtuk kiülő érzelmekről, s így a látszólag eseménytelen jeleneteket is képes feszültséggel megtölteni.
Erre szükség is van, mert minden pozitívuma ellenére hangsúlyosan epizodikus történetet látunk, megjelentetése is heti adagokban történt, mert egyben túlságosan tömény, nézése közben pedig szükség van szünetekre. A nézői élmény attól is függ, mi mit szeretnénk látni: izgalmas társadalmi kérdésekkel körített karakterdrámát, vagy egy minden pillanatában cselekményközpontú sorozatot. Utóbbi esetében csalódást keltő lehet a finálé nyitva hagyott befejezése, mivel hiába érkezik a második évad, becsapva érezheti magát az, aki a megfejtésre vár, nem pedig az oda vezető út – egyébként precízen megtervezett – részleteire kíváncsi.
Sok hasonló sorozat esett már bele a csapdába, hogy készítői egy idő után zsákutcába terelték magukat, ahonnan nem tudtak értelmesen kikeveredni. A Severance ezt a bennünk táplált szkepticizmust egyelőre a koncepciójába vetett bizalommal igyekszik ellensúlyozni, ami szép ötlet, azonban részünkről, befogadói oldalról is bizalmat és elköteleződést igényel a történet iránt. Ezt a bizalmat azonban az első évad során bőven meg is hálálja, ugyanis mindegy, hogy a dráma, a fikciós technológia társadalmi hatásai, vagy esetleg maga a koncepció foglalkoztat minket, tehát hogy élőlények-e az itt látható emberek örökös munkában rekedt énjei, a Severance minden oldalról körbejárja témáját, nem megfeledkezve az időnként adódó konyhafilozófiai magas labdák leütéséről sem. Jellegzetes vizualitása és kiváló színészi alakításai mellett legfőképp ez emeli ki a mezőnyből és teszi az év egyik legjobb sorozatává.
A sorozat adatlapja a Mafab.hu oldalán ide kattintva olvasható.