Meglehetősen közismert, hogy a világháború befejezése után Krúdy, az addig legnépszerűbb magyar írók egyike hirtelen kegyvesztett lett a közönség szemében, eddig könnyen emészthető irodalma túl nehéznek, bonyolultnak bizonyult; ráadásul a trianoni döntéssel még potenciális olvasóközönsége legalább felére sem számíthatott többé: a szó minden értelmében eltűnt a régi Magyarország, Szindbád valódi otthona. Elképesztően bohém életmódja (vulgo: súlyos alkoholizmusa) és könyvei eladhatatlansága roppant anyagi zűrbe sodorták – alig mutatkozott esély a kilábalásra. A mentőötlet születését Krúdy Zsuzsa írja le a kiváló utószóban (Kelecsényi László munkája) közölt emlékezésében: „1920-ban jelenik meg irodalmi álmoskönyve, a világ egyetlen irodalmi álomfejtője. Ennek keletkezése a következő: az Atheneum, de a többiek is, elzárkóztak minden új kiadás elől. Krúdyék igen nehéz anyagi viszonyok közé kerültek. (…) Egyetlen tőkéjük, vagyonuk Krúdy tolla volt, de látszólag ez is csődöt mondott ezekben az időkben. Akkor történt, hogy egy nőlátogatónk felfedezte régi német álmoskönyvünket. Izgatottan csapott rá, s alig akarta letenni. Krúdy pedig a fejére ütött: álmoskönyvet fogok írni, az biztos jó üzlet, és érdekli majd a kiadókat. Így is lett.”

Ehhez a külső körülményhez egy belső is társult: „Az egész dologgal való kapcsolatom onnan ered, hogy igen jó barátságban voltam, sőt, hosszabb ideig együtt is laktam Ferenczi Sándor doktorral, a freudizmus magyarországi apostolával” – nyilatkozta Krúdy egy interjúban, 1926-ban. És ha belegondolunk, hogy ekkoriban keletkezett nagy, látomásos műveiben mekkora szerep jut az álmoknak, babonáknak, különféle alig ellenőrizhető, a mélytudatból előbukkanó elsősorban szexuális érdekű vízióknak (parádés példája ennek az Asszonyságok díja című regény, melyben az Álom megszemélyesített alakban, a főhős, Czifra János alteregójaként tűnik föl), már láthatjuk, hogy a látszólag csupán gazdasági vállalkozás mögött komoly szellemi érdeklődés is lappangott. Ám a látszat ebben az esetben is csal – noha csak részben, tagadhatatlanul. Hiszen a spirituális elkötelezettségből alig látszik valami a sok és viharvert kiadást megélt, és most minden eddiginél teljesebb szöveggel megjelenő kötetben. Mert kérdés, hogy amúgy istenigazából vajon mit is sajátított el Krúdy a pszichoanalízis tanaiból? Aligha sokat, és azt a keveset is felületesen. Krúdynak egy Bródy Sándorról írt, 1925-ös datálású visszaemlékezése szerint Ferenczi a következő kijelentést tette: „Freudnak van egy teóriája, amely szerint a szívbajosok amúgy is álmukban éli ki magukat, nem kerül nekik különösebb izommunkájukba az utazás, a lépcsőn való járás-kelés, sőt még egyéb testi munka sem, amelytől bizonyára félnének”. És ehhez a minimum bolondságnak minősíthető, és aligha a valóságos, inkább a megálmodott Ferenczi szájából elhangzott „tanításhoz” állítólag Bródy ezt a kommentárt fűzte: „Azt hiszem, Freud tanár úr, akinek álommagyarázatait legalábbis annyira értékelem manapság, mint akár Tóthnéét a híres egri javasasszonyét: nem sok jót jósolna álmaimból”.

És ezzel nagyjából helyben is vagyunk: Tóthné és Freud sajnos egy szőnyegre vagy kártyaasztalra kerül az Álmoskönyv lapjain is. Végigbúvárolva a könyvet, még a legjobb indulatú Krúdy-rajongó sem írhatja alá Barta András vélekedését, miszerint az Álmoskönyv „szépirodalmi értéke nem kevesebb, mint bármely más jelentős munkájának”. Nem, Krúdy műve csak nagyritkán haladja meg a híres Tóthné szellemi horizontját. De hát nem is ez volt célja, így aztán jobban járunk, ha a maga célkitűzéseinek mércéjével értékeljük.

Krúdy Gyula

Az első rész, ez a betűrendbe szedett álom-szótár irodalmi értelemben szinte teljesen érdektelen, a különféle német és magyar álmoskönyvekből kimásolt „magyarázatok” csekély szellemi igényességről tanúskodnak. Mert hát aligha vehető komolyan, hogy ha valaki karmesterrel álmodik az „titkos gyász”, valamint, hogy a köles a szép idő hírnöke. E téren a könyv nagyon messzire is elmegy, egészen a – nyilván szándéktalan – komédiáig. (Persze az is elgondolható, hogy egy önnön céduláitól megrészegült filológus kezdhet valamit ezekkel a szamárságokkal.) Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a Második Könyvben már megtalálhatjuk a nagy irodalomnak legalább az árnyékát. Krúdy önértelmezése mindennél többet mond: „Két kéz írta az Álmoskönyv második részét, a Babonák könyvét.” És ekkor, mivel a két kéz hasonlatával megtalálta a maga számára szükséges nyelvi keretet, használható metaforarendszert, szinte azonnal beindítja (pontosabban szólva, ilyenkor beindul az magától is!) a Krúdy-féle mondatgépezetet, ellenállhatatlanul, lenyűgözően: „Az egyik kéz dolgozott a fényes napvilágnál (…) nappal, amikor nincsen rejtelem, a szobában nem pattog a régi bútor, a falban senki sem sóhajt…” és így tovább még egy oldalon át félelmetesen nagy levegővel. De még ennél is hatalmasabb lendület vezeti a másik, az „éjszakai kéz” mondatait: „A másik kéz éjszaka dolgozott az íróasztalnál. Éjjel, amikor különös hangon szólal meg a sziget alatt elkanyarodó Duna, tótul, németül, csehül beszélgetnek egyes hullámok…” Hogy aztán ebből a hullámzásból elővarázsolja a legszebb Krúdy-lapokhoz méltó látomásait. Ezek az éjszakai kéz által írt sorok adják e furcsa könyv legemlékezetesebb, sőt egyedül emlékezetre méltó oldalait, melyek méltóak a húszas évek káprázatos, eleddig még az álmok birodalmában sem létezett magyar prózájához. Krúdy-mű hát végül az Álmoskönyv is; ha bénán, ha törten, de mégis egy nagy álmodó alkotása: meddőhányó, melyből verejtékes munkával kell előbányásznunk a múlhatatlan értékeket.

Kapcsolódó cikkünk:
Bán Zoltán András: A válság évei / Krúdy Összegyűjtött Művei – Regények, nagyobb elbeszélések 6., 10. kötet
László Ferenc: Az öreg fiú / Krúdy Gyula Összegyűjtött Művei – Publicisztikai írások 2., 11. kötet