Rendkívüli töménységű program, a legnagyobbak között számontartott előadókkal; erre mondják, hogy az ember lelke ünneplőbe öltözik, amikor beül a hangversenyre: tudja, hogy olyasmit fog hallani, amitől kissé mássá lesz, mint aki addig volt.
 Hagen Quartett |
Schubert utolsó vonósnégyese – és annak is különösen a nyitótétele – a valaha írt legkülönösebb és legbesorolhatatlanabb zenék közé tartozik. A szerzőben nem ismerünk rá az elragadó szépségű dallamok kimeríthetetlen forrására – itt mintha csak dallamtöredékeket dudorászna szórakozottan, ugyanakkor egy-két jó ismert zenei építőkocka, amolyan hasznos technikai eszköz – vonós tremolók, azonos hangra épülő dúr és moll akkordok váltogatása, egy minduntalan visszatérő késleltetés – mintha önálló életre kelne, és makacs öntörvényűséggel kezébe venné az irányítást. Nehezen ragadható meg a szokásos fogalmakkal ez a zene, ez a különös hang, és ezért az előadó számára sem sok fogódzóval szolgál a mű „értelmének” felfejtéséhez, megközelítésének megalapozásához. Ezért a G-dúr kvartett mindig rendkívüli erőpróba minden vonósnégyes-társaság számára.
Persze éppen ezért méltó feladat a Hagen-vonósnégyesnek, amely az Alfred Brendel és Friedrich Gulda nevével fémjelzett, különösen elmélyült és letisztult interpretációiról ismert osztrák előadói nemzedék örökösének számít. Előadásukban a nyitótétel anyagtalan valószerűtlensége valósággal megbabonázta a hallgatót. Titkuk megfejtésére nem vállalkozom, s bár a primárius, Lukas Hagen tündérien csillámó hangszíne, a csellista, Clemens Hagen földöntúli csellóhangjai biztosan szerepet játszottak a hatásban, valószínűleg még fontosabb volt a részletek mérhetetlenül figyelmes kidolgozása, a hangok mögött zajló lélektani folyamat rendkívül érzékeny követése; tévedhetetlen érzékelése annak, hogy a magányos csillag-szférából mikor lépünk át egy másikba, a fájdalmas vagy gyengéd gesztusok és kitárulkozások világába – és vissza.
 Kirill Gerstein |
A lassú tétel interpretációja különös egyértelműséggel világított rá annak a közhelynek a korlátozott érvényességére, hogy a nyersebb és folyton szerkesztő-variáló, hangszeres indíttatású Beethovennel szemben Schubertnek a hangszeres műveit is áthatja a dalszerűség. Persze a dalszerűség hiánya már az első tételre is jellemző, de a második tételben – s ezt érzékeltette tévedhetetlenül ez az előadás – Schubert szokatlan módon nem is törekszik arra, hogy „szép” zenét írjon. Ám ez a stílus mégsem téveszthető össze a Nagy Fúga és az ahhoz hasonló Beethoven-tételek keménységével: a kettő más szintézis felé vezet. Hagenék pedig nagyszerűen – és magától értetődő természetességgel – mutatták meg a tétel és az egész darab sajátszerűségét még Schubert világán belül is.
A Scherzo tétel felemelő pillanatát Clemens Hagen csellószólója jelentette a trióban, amely egyszerre volt elringató, mélységesen szomorú és mámorító. És Hagenék érdeme, hogy az Allegro assai zárótételnek is a korábbi tételekéhez hasonló súlyt és jelentőséget adtak: szó sem volt „kötelességszerű” száguldásról vagy akár viharosságról: az ő interpretációjukban ez a tétel alaptermészete szerint volt nyugtalanító, sokszor egyenesen talaját vesztett, a semmiben bolyongó zene. S hogy még egy részletre felhívjam a figyelmet: Lukas Hagen hegedülése a leggyorsabb tempóban is megőrizte fényét és rendkívüli hajlékonyságát.
Kirill Gerstein, ez a kvartett tagjainál csaknem egy nemzedékkel fiatalabb, orosz születésű zongorista az utóbbi években gyakran szerepelt a Hagen-vonósnégyes partnereként; 2020-ban Diapason d’ort is nyertek egy olyan lemezükért, amelyen többek között Brahms f-moll zongoraötösét adják elő együtt. A Schumann-kvintettben is elsősorban a zongora és a vonósok harmonikus egybesimulása tűnt fel legelőször, az összhangzás és a zenei egylényegűség tekintetében egyaránt. Gerstein ideális Schumann-játékosként mutatkozott be: van benne valamiféle szinte eksztatikus húzóerő, líraiság és briliáns technika. Úgyszintén azonnal kitűnt, hogy vérbeli kamarazenész és partner, talán csak a billentés legizmosabb, legenergikusabb árnyalatai azok, amelyek hiányoznak palettájáról. Viszont, ha már itt tartunk: egyetlen további apró negatívumot sikerült elraktároznom az egész hangversennyel kapcsolatban, és az az együttes brácsásának, Veronika Hagennek a társainál egy árnyalattal szerényebb zenei-hangi intenzitása. A darabban fontos pillanatai vannak a brácsának, az első tételben például több ízben menet közben veszi át az éneklő témát a csellótól, s ez bizony párszor lekonyulásként hatott.
No de minden más: Lukas Hagen hallatlanul kifejező késleltetései vagy az egész viharos második közjáték és a zenei szövet sűrű gomolygása a lassú tételben; a Scherzo magával ragadó eksztázisa és az egész darabban hallható, végtelenül finom és differenciált belső dinamikai árnyalások, no meg a finale elvarázsolt, boldogító atmoszférája – mindez emlékezetesen szép volt, messzemenőleg igazolva azt a bizonyos ünneplőt.
Helyszín: a Zeneakadémia nagyterme; időpont: 2022. május 28.