 Apró, véres balladák |
A nyitó előadás a Forte Társulat produkciója, Horváth Csaba rendezése volt, az Apró, véres balladák. Az Ady Endre prózájából készült öt etűd másképp ragadta meg a nemzetközi közönség figyelmét, mint itthon – vagyis számunkra az előadás befogadói kontextusa is érdekes volt. Eleinte feszült figyelemmel követték Földeáki Nóra monológját a két nőről (Ady: Leányok András-nap éjszakáján című novellájának adaptációja), amikoris még előttünk volt a produkció formanyelvének kibomlása. Amikor azonban Lukács Miklós cimbalomszólója rátelepedett a teremre, világossá vált, hogy itt a zene, illetve a zenei dramaturgia is fontos szerepet kap – mondjuk, bent szakadt egy nézőtérnyi levegővétel… (Ennek is köszönhető, gondolom, hogy a késő esti koncerten, a Lukács Miklós Cimbiózis – Orbán György nagybőgőn, Gyárfás Attila dobon játszott – koncertjén zsúfolt ház volt.)
És Horváth Csaba rendezése fokozatosan, vagy inkább lépcsőzetesen adagolta az ötleteket, amelyek mind mélységükkel, mind váratlanságukkal fogva tartották a közönséget. Igazi jó fesztiválkezdet volt.
És jó folytatás: Silviu Purcărete rendezésében, Visky András erőteljes dramaturgiai beavatkozásaival Az ember tragédiáját játszotta a helyi, temesvári társulat. Ez az előadás – amelyet közvetlenül a covid-lezárások előtt mutattak be – szerepelt már az Interferenciák fesztiválon (itt írtunk róla), valamint járt Magyarországon is, a Nemzetiben, ahol a szemfüles érdeklődők (merthogy reklámja, hírverése szokás szerint nemigen volt) ugyancsak megnézhették.
 Az ember tragédiája |
Kamaraszínházi produkció, amelyet magas, lépcsőzetes, amfiteátrumi nézőtérről szemlélünk; közepén odalent négy járás felől megközelíthető, meglehetősen szűkös, négyzet alakú térben folyik a dráma. A Dragoș Buhagiar tervezte díszlet (inkább tér, mondom) és jelmez fontos építőköve Purcărete rendezésének (és csudás találata Éva nőiessége legfőbb bizonyítékául a piros tűsarkú): Visky szövegváltozata ugyanis „csontra”, vagyis jelentésre (hogy üzenetet ne mondják már) tömöríti a darabot. Mert nemcsak a prágai színek maradnak ki, hanem az összes többi is alaposan megrövidül – az előadás mindenestül két óra alatt lepereg.
A bábszerűség alappillére a fogalmazásnak: nemcsak Ádám viselkedik Lucifer (illetve Luciferek) bábjaként, de a pasztell drapp-testszínű, sokat takaró és keveset mutató jelmezbe burkolt nép is az. Csoportosan, olykor töredezetten mozog, vonszolódik a színpadon, és a pillanat töredéke alatt fordul arra, amerre a vezérszónok löki: hol éltet, hol gyilkost kiált. Arctalan (mert fehérre maszkírozott) massza, manipulálható, egyszerre szolgáló és kiszolgáltatott, szomorú és félelmetes nép ez.
A három Lucifer – Balázs Attila, Bandi András Zsolt és Tokai Andrea – mintha madzagon rángatná a Kiss Attila játszotta Ádámot, akit oldalról, valamelyik járásból „szinkronizálnak”, akárcsak Lőrincz Rita Éváját; színházilag igazán bravúros játék ez, ahogy „lemozogják” a szöveget. Az Úr gyerekhangon szaval – erről is eszünkbe jut ez-az…
Nagyszerű előadás, amelynek méltán és alaposan „megágyaz” a színház: másnap ugyanis bemutatták a Visky-féle szövegváltozatból készült, gazdagon illusztrált könyvet is.
 Az ember, aki csak azt tudta… |
Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott – ez a címe a temesváriak előadásának, amelyben ugyan az egyik szereplő tényleg csak azt tudja kimondani, amit olvas, de az előadás lényege, középpontja nem ez. Hanem egy család, vagyis négy testvér és némi „csatolt részek”, valamint banális hétköznapiságok és egyetemes kérdések. minden csak amúgy érintőlegesen.
Adrian Sitaru írta a darabot és rendezte az előadást, akit Romániában az új filmes nemzedék tagjaként tartanak számon. Ráadásul mivel a produkció a pandémia alatt készült, a filmes nyelvnek oroszlánrésze van mind a figurák, mind a dialógusok közvetítésében.
Egy párkapcsolati krízis bemutatásával kezdődik az előadás; egy asztal mellett ülve győzködi egymást a férfi és nő: a nő menne, a férfi – ő az, aki olvas – marasztalja. Aztán bejönnek a többiek is, és kiderül, hogy az átlagos-otthonos házból a családnak hamarosan mennie kell, mert a tulajdonos kirakja őket. Záporoznak az ötletek, bankrablástól gyilkosságig – ez az egyik, mintegy érintőlegesen feldobott téma: szabad-e ölni, van-e indokolt ölés, többet ér-e egy állat élete egy emberénél… A diskurzusok szintje megmarad egy asztal körüli fecsegésnél, mindazonáltal ez nem kelt hiányérzetet, hiszen aligha várjuk az emberiség nagy kérdéseinek megoldását a darabtól.
Egyszer csak megjelenik a ház tulajdonosa, és ettől a ponttól vehetne erős irányt a darab: a Tokai Andrea által megszemélyesített Mária ugyanis elmondja a ház, vagyis a vagyon eredetének a történetét: az apja, aki az abortusztilalom idején nőgyógyász volt, és mélyen be volt épülve az akkori nomenklatúrába, feljelentette a hozzá abortuszra érkező nőt. Ez a sztori egyrészt a magyarországi nézőknek felidézheti az abortusztilalom hazai változatával kapcsolatos kontextust, másrészt markáns árnyalatot vetít a szokásos „pro life – pro choice” vitára. De ez a szál sajnos nincs igazán kidolgozva, másrészt egy váratlan történés egészen más, erősen bohózati irányba tolja az előadást. Ez a bohózat amúgy jó, és a színészek brillíroznak is: Molnos András, Kiss Attila, Lőrincz Rita és a többiek. Az előadást a pár – Kocsárdi Levente és Vajda Boróka – reményteli összebékülése zárja. De a dramaturgiai hiátusokért, a kihagyott lehetőségekért igazán kár…
 History of Motherfuckers. Forrás: teszt.ro |
Mondjuk, nem kell több egy percnél arra, hogy felismerjük a rendező kézjegyét: Urbán András a History of Motherfuckers című előadásban a jólismert eszköztárának legtöbb darabját felvonultatja, a hozzájuk tartozó gondolatok felvillantásával együtt. A macedón Bitolai Nemzeti Színház előadása azt példázza, hogy Urbán bármelyik társulatból elő tudja csalogatni az ő rendezői nyelvéhez passzoló színjátszást, valamint hogy egy bizonyos, mondjuk, közép-európai körön belül a gondolatai, üzeneteire mindenre és mindenkire érvényesek. Hangos, harsány és szélsőséges effektekkel teli produkció próbálgatja a közönség tűrőképességének határait, miközben megkapjuk a Coriolanus-sztori, vagyis a vezér-mítosz emberiségpróbáló történetét is. Leverő vagy inkább pofán verő képsorok, magvas kijelentő mondatok, a fogyasztói elmebajtól a „szavazólap mint a kisebbség elleni fegyverig”; olyan másfélórás zuhatag ez, hogy utána csak kóválygunk a langyos estében a színes esernyők alatt.