Lapja, a Novaja Gazeta – a legismertebb Oroszországban bejegyzett ellenzéki lap – 2022. március 28-án jelentette be, hogy hivatalosan szünetelteti megjelenését, várhatóan az ukrajnai hadművelet végéig (igaz, amikor főszerkesztőjüket, Dmitrij Muratovot pár héttel később támadás érte, erről tudósítottak).

Hogy Anna Politkovszkaja írásaiból épp most jelenik meg magyar nyelvű válogatás, az minden kétséget kizáróan jó hír. Az ukrajnai háború által felszított indulatok könnyen csapnak át általános oroszellenességbe, mintha az ukrán áldozatok haláláért valamiképpen a teljes orosz társadalom volna felelős, ha másképp nem, hát azáltal, hogy „eltűri” Putyin rendszerét. Politkovszkaja azok közé tartozott, akik nem „tűrték el”, életútja és sorsa példa az egyéni szembehelyezkedés lehetőségeire és korlátaira egy autoriter rendszerben.

Az Athenaeum kötete (a Nothing But the Truth: Selected Dispatches című angol nyelvű kötet magyar fordítása – amely viszont a Za sto? című, a Novaja Gazeta kiadásában 2007-ben megjelent posztumusz válogatás alapján készült) terjedelmes anyagot tartalmaz, az újságírónő munkája és személyisége pedig mindenképpen érdemes arra, hogy a szélesebb magyar közönség is megismerje. Hogy erre a könyv alkalmas-e, az már egy másik kérdés.

Politkovszkaja csecsenföldi tudósításaival vált ismertté. Tizenöt éven át, 1991-től haláláig dolgozott ilyen anyagokon, hosszú időszakokat töltött a terepen – nemcsak az első csecsen-orosz háborúban (1991–1996), amikor a csecsen helyzet „új téma” volt, és komoly sajtónyilvánosságot kapott, hanem az 1999-ben kezdődött, és hivatalosan csak több évvel Politkovszkaja halála után véget ért másodikban is. (A csecsen háborúk sajátos és brutális elegyei a nemzeti függetlenségi harcnak Oroszországgal szemben, a vallásháborúnak, a polgárháborúnak és a befolyásos klánok hatalmi harcának. Ilyen helyzetben a civil lakosság állandó fenyegetettségben él: a különböző karhatalmak önkényének éppúgy áldozatul eshetnek, mint a klánok vérbosszúinak, bármikor lehet belőlük feláldozott túsz vagy megkínzott tanú, kivégezhetik őket csupán azért, mert rosszkor voltak rossz helyen.) Cikkei fókuszában mindig a kormányerők és a különböző fegyveres csoportok által elkövetett jogtalanságok, kegyetlenkedések álltak. Politkovszkaja valójában nem elégedett meg a tudósító együttérző, de távolságtartó szerepével – gyakran igyekezett beavatkozni az eseményekbe, jogorvoslathoz juttatni az áldozatok hozzátartozóit, felelősségre vonatni a bűnösöket. Cikkeiben gyakoriak a nyugati értelemben vett független és semleges hírújságírás szellemétől idegen fordulatok: „követeli” valakinek az őrizetbe vételét vagy egy tömegsír feltárását, néha pedig olyan beszámolókat publikál, amelyek tényanyaga elismerten ellenőrizetlen, sőt ellenőrizhetetlen, abból a célból, hogy így – a nyilvánosságra hozás által – megmentse informátora vagy valaki más életét.

Politkovszkaja beszámol, dokumentál, kutat és kérdez, de ennél többet is tesz – harcol, a maga eszközeivel, de eltökélten, és teljesen belevetve magát az ügyekbe, személyes kockázatot vállalva, fáradhatatlanul. Mi viszont, kicsit hátralépve, azt is tudhatjuk, hogy ez a több más szempontból kevesebb – ha Politkovszkaja egyszerre haditudósító, jogvédő aktivista és az áldozatok családtagjainak személyes pártfogója, megközelítése morálisan és emberileg lehet végtelenül hiteles, de objektív megfigyelőnek nehezen nevezhetjük. Ugyanakkor tény, hogy erőfeszítései néha sikerrel jártak, és a hatalom tobzódásának következménye lett.

A csecsenföldi riportokból egy olyan hétköznapi pokol képe körvonalazódik, amelytől mi itt, Európa közepén összeborzadunk ugyan, de pár hónappal ezelőtt még szinte biztos, hogy hely- és kultúrafüggőnek tartottuk volna. A kiirtott falvak, a kivégzett társai mellől feltápászkodó, sebesülten menekülő nő, az ostrom alatt elüszkösödött sebeik miatt kezüket-lábukat vesztő kisgyermekek szörnyű tablóját annak ellenére betudtuk volna amolyan kaukázusi helyi sajátosságnak, hogy a felelősök és elkövetők jó része nem helyi, hanem orosz, nem vallási fanatikus, nem egy szabadcsapat harcosa, hanem Oroszország reguláris hadseregének vagy titkosszolgálatának tagja, tisztje. Ez mégis csak egy másik civilizáció, gondoltuk volna, gondoltuk mindannyiszor, ott is, ahol nagyhatalmak háborúztak, Afganisztánban, Szíriában. (A nehezebben elhelyezhető balkáni háborúk bámulatosan gyorsan halványulnak az emlékezetben.) 2022. február 24-e óta nem áll a rendelkezésünkre efféle lelki egérút.

Az anyagok alapján úgy tűnik, Politkovszkaja semmiben és semmilyen szempontból nem volt óvatos. Ugyanakkor tudjuk, hogy évekig dolgozott ezen a terepen, bejutott titkolt és tiltott helyekre – egészen biztos, hogy nagyon is jól értett a konspirációhoz, a kapcsolatépítéshez, szót értett a fegyveresekkel, ismerte a különböző közösségek írott és íratlan szabályait, hiszen különben nem maradt volna életben egy olyan helyen, ahol az emberélet ennyire olcsó. De Politkovszkaja nem csak hogy életben maradt 2006-ig, de publikálni is tudta cikksorozatait, melyekben felfedte, hogy az orosz haderőkhöz tartozó rendfenntartók és az FSZB – banditák a banditák között, és terroristábbak a terroristáknál.

Három hónappal az Ukrajna elleni orosz offenzíva kezdete után a mai olvasónak az is feltűnhet,  hogy a csecsenföldi konfliktus kezelésében, a háború brutalitásában, a felek játszmáiban, az igazságszolgáltatás működésében már a kétezres években milyen tisztán tetten érhető a tízes évek „érett” putyini autokráciája. Dermesztő az is, ahogy Politkovszkaja körül lassan elfogynak riportjai egykori alanyai és szereplői, és messze nem mind harctéren esnek el.

A történet igazán érdekes része itt következik: Politkovszkaja cikkeit évekig olvashatta az orosz és a nemzetközi közvélemény. Nyugat-Európában és Amerikában elhalmozták szakmai díjakkal, őt és lapját a független újságírás, és általában véve a nyugati demokrácia kicsiny előretolt helyőrségének tartották. Olvasták, méltatták bátorságát, protokollebédekkel kedveskedtek neki – és amit írt, abból nemigen vontak le semmilyen következtetést. A csecsen-orosz háború legsötétebb oldalából nem lett világbotrány. (Tegyük hozzá: a háborúkból többnyire nem lesz az. Emberek százezrei élnek ma is szerte a világon a csecsen pokolhoz hasonló élethelyzetben, mi pedig úgy éljük le az életünket, hogy egyszer sem halljuk lebombázott városaik nevét.)

Politkovszkajából nem lett jelzőtűz. Ehelyett kultusza lett. Politkovszkaja ma, tizenhat évvel a halála után kultikus személy, a független újságírás szentje, a szabad sajtó rettenthetetlenségének szimbóluma.

Itt jön az én problémám a jelen kötettel, illetve a kötet magyar kiadásával. Jó, hogy megszületett, valahogy mégsem egészen az, ami lehetett volna. Egy kisebb terjedelmű Politkovszkaja-válogatással – szerencsés esetben az eredeti anyagokból, oroszról fordítva – és némi jobban átgondolt kiegészítéssel olyan jól járt volna a magyar közönség!

Az eredeti orosz kiadvány, a Za sto? néhány hónappal Politkovszkaja meggyilkolása után jelent meg, volt kollégái és gyászoló szerettei állították össze. Leginkább tisztelgésnek tekinthetjük egy tragikusan elveszített társ előtt, nem informatív és átgondolt életműkötetnek.

Maga a cikkekből álló korpusz kezelhetetlenül, jóformán olvashatatlanul nagy: több mint négyszáz oldal tömény és sokszor hektikus szöveg, tele a magyar olvasó számára jórészt ismeretlen csecsen személy- és helynevekkel. A cikkekben leírt események háttere egy éveken át húzódó fegyveres konfliktus, amelyet az orosz közvélemény úgy követhetett, mint egy folytatásos drámát (lelkileg sem közömbösen, hiszen orosz fiatalok ezrei estek el Csecsenföldön). Oroszországon kívül viszont, annak ellenére, hogy az események bekerültek a napi híradókba, a térség történelme iránt kifejezetten érdeklődő olvasókon kívül nagyon kevesen emlékeznek a két Kadirovon kívül másra is a csecsen szereplők közül. Az olvasó a kötet végén egy rövid annotált név- és tárgymutatóban kap róluk némi információt (meglepő módon néhány egészen közismert fogalom és tény társaságában), ám a háború menetét például így sem tudja rekonstruálni külső forrás nélkül.

A befogadást még inkább megnehezíti, hogy a szövegek nem megszületésük kronológiája szerint, hanem tematikus blokkokban állnak. Ez a szerkezet logikus lenne, ha nem tartalmaznának olyan rengeteg feldolgozni való információt a Politkovszkaja által elővezetett történeteken kívül.

Feltételezett magyar olvasónk viszont – még akkor is, ha az egykori sajtóhírek élnek emlékezetében – valószínűleg a kötet cikkeiből próbálja kemény munkával összerakni, hogy „mi is volt ez az egész ott Csecsenföldön?” Nem lenne meglepő, ha feladná. Így viszont Politkovszkaja harcai is követhetetlenek.

Sokat segítene a dolgon egy rövid bevezető tanulmány, vagy alaposabb előszó a szerzőről és az eseményekről (hiszen ami a cikkeket bevezeti, inkább méltatás), de már a csecsen háborúk szűkszavú kronológiájával is mennénk valamire.

Problémát jelent az is, hogy egy 2010-es (eredetileg 2007-es) kötet fordításáról van szó, amely sok olyan történeti szálat tartalmaz, amelyek későbbi fejleményeiről sem árt tudni – ezen a helyzeten javítanak a fordító, Torma Péter jegyzetei. De a rövid lábjegyzetek helyett inkább a könyv végére kívánkozik egy utószó.

Így aztán az olvasók jó része egy idő után át fogja ugrani a csecsenföldi drámákat. Mit talál utánuk?
Politkovszkaja kesernyés-szatirikus külföldi tudósításait. Egy szívhez szóló írását a kutyájáról. Egy másik érzelmesebb cikket az argentin tangóról. Az utolsó blokkban férje, gyermekkori barátnője és közeli kollégája és mások visszaemlékezéseit. A lapja közleményeit a szerző meggyilkolása után. (Egészen biztos, hogy ennél jóval több volt, ismert, hogy a Novaja Gazeta a lehetőségei szerint végigkövette a halála ügyében indult nyomozást, majd a későbbi pert is, sőt, a szerkesztőség maga is nyomozott. Ez fontos része lehetett volna egy átgondolt, új szerkesztésű kötetnek.)

És sok-sok oldalnyi teljesen semmitmondó gyásztávirat-szöveget, bizonyítandó, hogy Politkovszkaja milyen tiszteletnek örvendett életében! A világ nagyjai megfogalmazzák, milyen bátor volt a szerző, halála pedig szörnyű veszteség. Politkovszkaja csakugyan bátor volt, halála valóban tragikus – ám a világ megidézett nagyjainak egy része operettfiguraként bokázik Politkovszkaja „külföldi” írásaiban. Ő nem túlzottan tisztelte őket.

Politkovszkaja szakmai díjainak felsorolását is elolvashatjuk még.

Az olvasó a könyv második – jóval rövidebb – részében a kultuszt megalapozását kapja. Pedig helyette valódi betekintést is nyerhetne egy valóban érdekes, megismerésre érdemes személyiség munkájába, világába, és sok mindent megtudhatna a csecsen háborúkról.

Sok mindenről, ami volt már, aminek nem lett volna szabad megismétlődnie, és ami úgyis mindig megismétlődik.

A könyv adatlapja az Athenaeum Kiadó honlapján itt található.