Ruben Östlund a Lavinával átlépte az európai művészfilm műfaji határait, és azon kevesek közé lépett, akinek filmjei szenzációszámba mennek. Persze nem úgy, mint a hatvanas évek francia szerzőinek filmjei, de nem is egyszerű kereskedelmi szerzőségről van itt szó. Östlund valamit állít a világról, és a néző erre kíváncsi – volt. 

Jelenetek a filmből

Az Arany Pálmát nyert A szomorúság háromszögével a svéd író-rendező nem állít sokat: mintha csak szórakozottan kiszolgálná a rá figyelő intellektuális tekinteteket. Ügyesen teremti meg a rá jellemző kiúttalan, kínos szituációkat, kívülről értelmetlennek látott vitákat, és jól találja meg mindennek a képi megfelelőit és a hozzá tartozó technót. A film egy idő után mégis fárasztó. Elszabadult hajóként sodródik saját stílusának tengerén, hogy a felszínről beszéljen, amely alatt hiába is keresnénk a mélységet.

A Lavinában a film elején megtörténik a mozgalmas csúcspont: egy apa családját hátrahagyva menekül a lavina elől. A film további jeleneteiben a drámát felváltja egy végtelenül kínos helyzet: mit tesz a család, ami megszűnt annak lenni? A négyzet már más környezetben, de hasonló struktúrával dolgozik. A film arra kérdez rá, mit jelent tulajdonképpen a magasművészet, és hogy van-e vajon bármi tartalom a kiállítóterek installációi mögött. Hogy A négyzet elkészültének idején, 2017-ben tényleg ez lett volna a legégetőbb probléma, az legalábbis megkérdőjelezhető, de Östlund galériabeli kirándulása kétségkívül megragadó. 

A rendező itt elsiratta a magaskultúrát, gorillát játszó embert állított a káprázatos vacsoraasztalra és Sartre jelentéssel teli Semmije helyett az eladhatóvá tett semmit terjesztette. Legutóbbi filmjében még volt értelmezési keret, stílszerűen a négyzet, csak éppen üres volt, így az életművet nézve logikus lépés, hogy A szomorúság háromszögében már az értelem és értelmezhetőség illúziója sincs meg.

A film három fejezetből áll, de az oksági kapcsolat köztük csupán apropó. Először megismerjük Yayát (Charlbi Dean) és Carlt (Harris Dickinson), a mesébe illő instapárt, akik modellként keresik kenyerüket. Carl kevesebbet „ér”, mint barátnője (ahogy ebben a szakmában lenni szokott), és ezt szóvá is teszi a vacsoraasztal mellett. A számla kifizetéséről folytatott kellemetlen párbeszéd kétségkívül a film legjobb jelenete. 

A képek forrása: Cannes-i Filmfesztivál

Az egyszerű „kinek kéne fizetnie a számlát” szituációban előkerülnek a klasszikus genderszerepek és azok kritikája is, jelezve, hogy a látszatpárkapcsolat csupán hashtagekből rétegződik. Carl azonnal rokonszenvesebb lesz, mint Yaya, de Östlund a nézői szimpátiát nem értékeli sokra. A második fejezetben a két hős csupán mellékszereplő, a luxusjacht szekvenciáit a felületes élet különböző társadalmi osztályainak képviselői töltik meg. Van itt a fegyveriparból meggazdagodott testvérpár, a trágyából vagyonra szert tevő orosz milliárdos (Zlatko Burić), de alkoholista hajókapitány is (Woody Harrelson).

Ebben a fejezetben fordul át a mozi gondolatébresztő művészfilmből az önmaga intellektuális fényében fürdőző és közönségét kiszolgáló összefüggéstelen jelenetsorrá. Östlund végtelen idejűre nyújtja a kellemetlen helyzeteket, amelyek mindegyike azt hangsúlyozza, hogy a fény és csillogás csupán a külcsín, ám alatta nincs semmi. A tartalommentesség kifejezésére a film magára ölti a felületesztétikát és – a jobbára diplomás – célközönségének megadja, amire vágyik: a felsőbbrendűség érzetét. 

Mi jobbak vagyunk, mint ők, akik unalmukban milliókat költenek hajókázásra, de egyedül még a cipőjüket sem tudják bekötni. A szórakozás pedig garantált, hiszen a műfaj vígjáték, amit a rendező ki is használ a legalsóbb mélységekig. Bizony, A szomorúság háromszöge az alpáriságig is elmegy: a film utálatot keltő szereplői fél órán keresztül csak hánynak. A pompás vacsora után elsüllyedünk a testnedvekben, csakúgy, mint a hajó a kalózok tengerében. Meghökkentés a javából, de mi célból?

A harmadik fejezet zárójelbe teszi az első kettőt, hogy aztán egy harmadvonalbeli vígjáték sémáját húzza magára: néhány túlélő egy lakatlan szigetre vetődik. A gazdagok felélik az utolsó zacskó ropijukat is, szerveződő társadalmukkal pedig a rendező ugyanazt teszi, mint eddig, amikor lebontja azt a keveset is, amit eddig felépített. A főszerepbe visszatér a modellpár, hogy a minimális azonosulás is tova tudjon illanni. 

Szatíra a javából, csak a mögötte álló világkép kevés. Művészfilm demóverzió, hogy lehetőleg mindenki ki tudja csomagolni, majd utána jókorát nevessen a saját hányásában úszó felső tízezer tagjain. Ha nem is vágyunk többre, A szomorúság háromszöge megad mindent: a film valóban szórakoztató, ha idő előtt nem unjuk meg a kezdőpontba folyamatosan visszatérő gondolatot. Carl a trópusi szigeten szerveződő társadalmacska mátriárkájának kitartottja lesz, de a morális bukás mégsem érződik, hiszen a film már megmutatta, a fiú híján van a morálnak. Vele szemben Yaya éppen az utolsó fejezetben kap némi karaktert, de csak azért, hogy a nyitott befejezéssel ennek valóságossága felől is elbizonytalanítson.

A szomorúság háromszöge önmagát is kineveti. Saját struktúráját is lebontja, de nem azért, hogy a tézis helyébe antitézist állítson. Már nincs a létezés mögött semmi, a kommunista kapitányt és a vadkapitalista vállalkozót is csak azért ülteti egymás mellé, hogy kigúnyolja őket, ahogy részegen Marxot idézgetnek egymásnak. Nem vicces, nevetséges, de aligha marad friss. A szigeten a vállalkozó jön elő az ötlettel: a javakat teljesítménytől függetlenül egyenlően kéne elosztani. Fáradt csattanója ez egy túl hosszú viccnek, amit ráadásul ismertünk is.

A szomorúság háromszöge nehéznek tűnő, de mégis egyszerű film lett. Polgárpukkasztással próbálkozik, de kacagva kijelenti, már ez sem jelent semmit. Ruben Östlund teljes mértékben a felszínesztétikát műveli, azt ismeri is jól, de a szereplők feltáruló ürességével nem tud mit kezdeni. Arról bármit mondani már filozófia lenne, A szomorúság háromszögétől pedig távol áll minden mélység. Hol van a progresszió? Östlundra kétségkívül figyelnek, de ő inkább lehunyja a szemét. Beéri azzal, hogy kihányja a tányérra tett tintahalat.

A film adatlapja a Cannes-i Filmfesztivál honlapján itt található.