A Roma Hősök Fesztivál harmadik napján a cseh ARA Art társulat Mama című előadását láthatta a közönség az RS9 Színházban. Az ARA Art társulat munkája nem csak azért kiemelendő, mert jelenleg Csehországban az egyedüli hivatásos roma színházként működnek. Ők az egyetlen nonprofit szervezet Európában, akik az LMBTQ+ kisebbség roma tagjainak többszörös diszkriminációjával is foglalkoznak.

Pavlína Matiová

Az ötödik alkalommal megrendezett fesztivál mottója ezúttal „családok és harcok” volt, ennek megfelelően a Mama tulajdonképpen családtörténet. Az előadás négy generáció női tagjainak történetén keresztül mutatja be a roma nők kiszolgáltatottságát, megpróbáltatásait, körülbelül tíz éves ugrásokkal. Bár az elején még nem teljesen világos, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a különböző történetek, fokozatosan gyanússá válik, hogy itt valószínűleg egyetlen családról van szó. Az alkotók személyes interjúk, dokumentumok és írónők (Eva Danišová, Tera Fabiánová, Ilona Ferková) szövegei alapján állították össze a négy nő egyes szám első személyben előadott históriáját. 

A főszerep(ek)et Pavlína Matiová alakítja, besegít neki a színpad jobb szélén elhelyezkedő zenekar, illetve a mellékszerepekben feltűnő Michal Žolták.

Nem egyszerű feladat felnőttként gyerekszerepet alakítani úgy, hogy ne keltsen a színész infantilis benyomást. Matiová szerepből szerepbe ugrál, utazik történelmi- és életkorokon keresztül, szemünk láttára nő fel, majd válik újból gyermekké. Mesél, tökéletes érzékkel tart szünetet, játszik a tűrőképességünk határaival. Szép komótosan elfogyaszt egy egész kiflit, közben néha ránk vigyorog. Őszinte és bájos, amitől az elmesélt történetek még durvábbnak hatnak.

Az első kép a II. világháború előtti helyzetet mutatja be a kilencéves Haňa szemüvegén keresztül. Bevezetik az iskolakötelezettséget, a roma gyerekeket mégis az utolsó padba ültetik, számon kérik rajtuk, hogy miért nincs füzetük, miért kócosak. Akad ugyan pedagógus, aki segíteni próbál, a viszonyt alapvetően mégis a meg nem értés, az idegenkedés határozza meg. Majd ugrunk az időben, tizenhat évesen árnyjáték formájában búcsúzik szerelmétől, akinek be kell vonulnia katonának. A második kép Lucájának férje az 1958-as letelepedési törvény miatt Ostravában ragad, magára hagyja feleségét és gyermekét, új családot alapít. A harmadik képnél már a ‘70-es években járunk. Romanától – akit nagymamája nevelt fel – akarata ellenére elveszik újszülött gyermekét, nem megfelelő életkörülményekre hivatkozva.

Lányával, Sylviával a negyedik képben ismerkedünk meg, a gyermekotthonból nevelőszülőkhöz kerül, akikkel meglehetősen konfliktusos a kapcsolata. Úgy tűnik, jobbra fordul a sora, amikor megismerkedik Pepával. Dédnagymamájához hasonlóan éppen terhes, amikor férjét behívják katonai szolgálatra. A szülés után hatalmas családról, sok-sok gyerekről álmodozva, bizakodó hangú levelet ír Pepának. Ő még nem tudja, amit mi, nézők már igen: a kórházban a beleegyezése nélkül sterilizálták. A szerelmeslevél vallomásai mellett hidegen csattannak a hivatalos határozat végzetes mondatai: „A sterilizációs bizottság a lakcím alapján illetékes. A kérelem megfelelően indokolt, a dokumentumok alapján döntés hozható. Indoklás: Roma, második szülés császármetszéssel.”

A körkörösen visszatérő traumák fájdalmas ismétlődése egyre szorongatóbbá válik. Talán a legtragikusabb szál az utolsó. Biztosan azért is, mert itt érezzük leginkább a felelősségünket. 1966-tól Csehszlovákiában bevett szokássá vált a roma nők kényszersterilizációja. A beavatkozásra általában császármetszés vagy abortusz kapcsán került sor, de előfordult olyan is, hogy életmentő műtét alatt. Ott helyben, a kórházban, volt, hogy vajúdás közben az orruk alá nyomtak egy papírt, legtöbbször fogalmuk sem volt arról, hogy mit írnak alá.

Pavlína Matiová és Michal Žolták. Fotó: Jan Mihalicek.

A kényszersterilizációt ma már a nemzetközi jog emberkínzásként tartja számon. A jogsértő gyakorlatnak azonban a rendszerváltás, sőt a két állam ‘93-as függetlenedése sem vetett véget. Még a kétezres évek közepén is előfordultak hasonló esetek és természetesen nem csak az egykori Csehszlovákia területén. 2006-ban a magyar állam ellen is indult eljárás egy 2001-es eset miatt.

Szinte elképzelhetetlen, hogy az okozott traumákkal még mindig nem sikerült teljes mértékben elszámolnunk. Bár a cseh állam 2012-ben hivatalosan bocsánatot kért az áldozatoktól, felelősségre vonás nem történt. A kompenzációról csak tavaly augusztusban döntöttek; 300 ezer cseh korona egyszeri kártérítés jár annak, aki dokumentumokkal tudja bizonyítani, hogy sterilizációt hajtottak végre rajta. Ezeket a történeteket hallanunk kell. Hallanunk kell nézőként, állampolgárként, emberként.

Noha az előadás bemutatja a 20. századi történelmi események borzalmait, felnyitja a szemünket a roma nők ellen elkövetett politikai bűnökre, nem szimplán ismeretterjesztő jellege miatt izgalmas. szívet tépő, megható és egyben szórakoztató: humorral és öniróniával rombolja le a sztereotípiákat. Az élőzene, a kulturális utalások és az autentikus szövegek segítségével végtelenül izgalmas világba avat be minket.

Az ehhez hasonló előadásokra égető szüksége van a kortárs színháznak. Mégpedig azért, hogy a kisebbségek reprezentációját ne a többségi társadalom által kreált narratívák határozzák meg.

Persze önmagában az, hogy romák is részt vesznek egy előadás létrehozásában, nem jelent garanciát a sztereotipikus ábrázolásmód kikerülésére. Egy fontos lépéssel azért mégis közelebb visz hozzá, Magyarországon pedig enyhén szólva hiánycikk. Érdemes lenne kipróbálni, hogy mi történik akkor, ha a kisebbségi létről szóló alkotásokba bevonnánk az adott közösség tagjait. Hátha nem dől össze a világ, hátha elbírja az önmegvalósítás súlyától roskadozó vállunk ezt az áldozatot.

Az előadás adatlapja itt található.