A Szentivánéji álom előadása alkalmából kicsit úgy fest a székesfehérvári Vörösmarty Színház színpada, mint valamely barkácsáruház tágasabb raktára. Rózsaszín, kivágott hullámpalafalak, fekete műanyag lufigömbök, öt-hat különböző fajta létra, alumíniumszerű csövek: keskenyebbek, vastagabbak, egyenesek, könyökben hajlók és mindenfelé tekergők. Meglepőnek találhatjuk, hogy Kalászi Zoltán és Kiss-Benedek Kristóf ilyen díszletet tervezett Horváth Csaba rendezőnek Shakespeare szerelmetes vígjátékához – így nevezi a Nádasdy Ádám fordította művet a színlap. De csak akkor lepődünk meg, ha nem láttuk nemrégiben ugyanettől az alkotógárdától a Vízkeresztet Szombathelyen, ahol Illíriát ugyancsak meglehetősen kietlennek ábrázolták. Még el sem halványult az alufóliába csomagolt szombathelyi Vízkereszt fémes csikorgása, amikor itt ez a csövekre és létrákra szabott, szigorú, szögletes előadás.
 Andrássy Máté, Krisztik Csaba, Ballér Bianka |
Némi enyhületet jelent, hogy Benedek Mari jelmeztervező ezúttal kicsit elszakadhatott a turkálók kínálatától, s exkluzív, elegáns, sikkes öltözékeket adott a színésznőkre. Különösen Heléna alvadt vérszínű, féloldalasan nyitott, hullámos vonalú, felsliccelt toalettje telitalálat. Már csak azért is, mert határozottan hozzásegíteni látszott Ballér Biankát ahhoz, hogy a szövegén kívül a mozgásával – egyben a ruhája mozgásával: nagy lélegzetű fodrainak esésével, hullámzásával, lebbenésével – kifejezze az orrát alkatilag magasan hordó athéni lány sérelmeit, zavarát és elbizonytalanodását. Stílusos Ladányi Júlia Hermiája is, mind a szintén bordóvörös színű jelmezét, mind pedig a mozgásbravúrjait tekintve. Az például meghökkentően plasztikus megoldásnak hatott, hogy egy függőlegesen elnyúló létrába a lábát beakasztva, lefelé lógva-himbálódzva aludt az erdőben. Egyébként is a négy athéni fiatal szereplése bizonyult a produkció legerősebb ütőkártyájának, ami szintén meglepő némiképp, mert gyakran előfordul, hogy a rendezők evvel a történetszállal nemigen tudnak mit kezdeni.
Horváth Csabánál az egyik pár alacsony (Ladányi Júlia Hermiája és Krisztik Csaba Lysandere), a másik pedig egy jó fejjel magasabb (Ballér Bianka Helénája és Andrássy Máté Demetriusa). Ez már első pillantásra abszurdnak mutatja, hogy a szülő- és király atyák fordítva akarják itt összeházasítani a fiatalokat. Nem is hatott ennyire mulatságosnak talán még soha az a perpatvar, amelyben a törékeny kis Hermia nekimenne a hozzá képest Góliátné Helénának. Vagy amikor Lysander és Demetrius párbajoznak, bár azt Molnár G. Nóra karakteresen táncos mozgású Pukkja úgy intézi, hogy közben mindkét fiatalember egy-egy csőben legyen nyakig. Molnár G. Nóra Robin pajtása egyébként nem közönséges szellem: rövid, kék kosztümkéje alatt kisestélyi melltartót visel, és dömper jellegű, ormótlan neonsárga edzőcipőben szökell, cikázik az erdőben. Nem kevésbé egyéni figura Kerkay Rita görnyedező Borsóvirágja, aki a karjaira húzott könyökcsöveket szinte sétabotként használja. Ráadásnak van egy pompásan bizarr alt szólama Kiss Diána Magdolna áriázó, dallamkacagású Titániája mellé, alá. A Tündérkirálynő és tündérszolgája összecsövezve úgy hatnak, mint egy Laokoón-csoport, amelyet racionalizálás címén leépített a cégvezetés.
 Krisztik Csaba, Ladányi Júlia |
Jól ismert és bevált módszere Horváth Csaba rendezőnek, hogy egy színdarab előadásához a mozgást, a koreográfiát, a játékot meghatározó, egynemű, gyakran szimbolikus elemeket társít. Legyenek azok zöldségek, vagy föld és kutyák, vagy laticelek, vagy botok, vagy gerendák, vagy narancssárga csövek, vagy bálázott ruhák – folytatható még a sor. Ezek a segédeszközök általában kiválóan szolgálják a rendezéseit; remek színészei erőfeszítései nyomán legtöbbször eljutunk akár a mű lényegéhez, akár a szabályos katarzisig. De talán nem minden szerző fér bele ebbe a tárgyiasított, kimért, mechanikára alapozott világábrázolásba. Shakespeare ide túl szertelen. A vígjátékai ennél színesebbek. Szerteágazóbbak. Több bennük a varázs. A derű. Az erósz. Az élet öröme. Az egyéniség kitüremkedése.
A fehérvári Szentivánéji álomban a mesteremberek például úgy alkotnak csapatot, hogy egyformák. Mind a hatan ugyanolyan láthatósági munkaruhát viselnek, a mozgásuk mint megannyi bádogemberé, és azonos a munkaeszközük, a colstok, bármilyen különböző is a foglalkozásuk. A colstokhasználatból egyféle poént merítenek, avval kell beérnünk egész estére. A színjátszó társaság tagjai olyannyira hasonlók maradnak végig, hogy még a nászünnepi előadás alatt is ugyanazt játsszák mind: lámpalázasak, félnek. Még a Tomport (Zubolyt) alakító, alkatilag jó humorú, virgonc Sághy Tamásnak is ez a feladat jut: izgalmában elájul. (Nota bene: Pukk az egész fejet takaró, teljes szamármaszkot húz rá – csőben –, ami a mikroporttal együtt szintén nem túl színészbarát megoldás.) Ez az egyszínű társaság ezúttal szinte semmit nem hoz az újabb kori Szentivánéji-előadások meghitten otthonos, természetes komikumából: a színházcsinálók öntevékenyen és önironikusan bemutatott személyes színházcsinálói tapasztalataiból. (Sághy Tamáson kívül Egyed Attila, Kricsár Kamill, Kelemen István, Kozáry Ferenc és Kuna Károly végzik itt a dolgukat rendben, sziporkátlanul. Kuna Károlynak van egy bájos pillanata, amikor Tompor Miklós leleplezi őt mint gondatlan hagymafogyasztót. Úgy elszégyelli magát erre, hogy legszívesebben talán a saját zsebébe rejtené az arcát.)
 Fotók: Vörösmarty Színház |
Nem sok lehetőséghez jut az uralkodói páros sem, dacára annak, hogy – már-már hagyományosan – ugyanaz a színész és színésznő kapta Theseusz és Oberon, valamint Hippolyta és Titánia szerepét, tehát időről időre figurát váltanak. A ruhacserén és a szavaláson túl Sarádi Zsoltnál ez a haj hátrasimításában, illetve összeborzolásában nyilvánul meg, Kiss Diána Magdolna pedig az alázatos, a megbékélt és a számító mosolyokat variálja, míg a végén eljutnak oda, hogy esküvői díszben, létrákon kényelmetlenül ülve színházi előadást néznek. Itt már az athéni fiataloknak is menthetetlenül csak a megállapodottság marad.
Pedig korábban észrevehettük, hogy Krisztik Csaba még az erős korlátok között is mennyi mindent képes eljátszani a négy kótyagos ifjú egyikéből, Lysanderből. Például büszke arra, hogy Hermia a magasabb alternatíva ellenére őt választotta. Vagy: közbelépne, amikor a lány elfecsegi Helénának a szökésük tervét. Miután elkésik a beavatkozással, elnézővé és megbocsátóvá gyengül. Aztán a varázscsöppentés hatására ugyan Helénát kezdi üldözni a vágyával, de maga is kicsit zavartan és tanácstalanul áll a saját fordulata előtt. Mindeközben színez, technikázik és akrobatikázik is. Nike (!) edzőcipőjében kiemelt pillanatokban úgy tud csoszogni, hogy profin hozza a linóleum által ismert hátborzongató hanghatást. Máskor belábal egy fémezüst gömbön, mint egy Picasso-festmény artistája.
Az utolsó kép talányos és látványos, lengő fekete labdákkal, fehér mirtuszmenyasszonyokkal és földre került férjekkel. Pukk a színpad bal szélén, a függönynél áll s figyel. De nem mondja el a darab végéről a „Ha mi árnyak nem tetszettünk” kezdetű szövegét, amelyben kéri a nézők jóindulatát. Lehet pedig, hogy ránk fért volna.