 Jelenet az előadásból. |
A klasszikusokat, félklasszikusokat tekintve nem túl sűrűn változó magyar színházi repertoárnak vannak olyan darabjai, amelyeknek népszerűsége érthetetlen számomra, s olyanok is, amelyeknek népszerűsége nagyon is érthető, ám ritkán termékenyítik meg az alkotók fantáziáját. Az öreg hölgy látogatása klasszikusan ez utóbbiak közé tartozik: a pénz mindent lebíró hatalmáról és az emberi képmutatás, kapzsiság, kicsinyesség veszedelmességéről szóló mondandója sajnálatosan örökérvényű, kidolgozása világos, következetes, s a két főszerepet játszó színésznek kiváló lehetőséget kínál. Ami nem feledteti azt, hogy a hajdan újdonságként ható dürrenmatti dramaturgia mára kissé avíttá vált, a szöveg nem kissé túlírt és didaktikus, s hogy a számtalan mellékszereplő túlnyomó többsége leginkább dramaturgiai kötelességét teljesíti a színen. Ezen részben segíthet a gondos dramaturgiai beavatkozás, a rendezői professzionalizmus és még inkább a két főszereplő, de a mű zárt szerkezete alapvetően kijelöli az interpretáció útjait; komolyabb meglepetés aligha éri azt, aki ismeri a művet. Mondhatnám, hasonló a helyzet, mint a szintén sűrűn színre kerülő, hasonlóképpen örök érvényű mondandót didaktikusan megfogalmazó és zárt szerkezetű Brecht-drámákkal – ám ez utóbbiak önmagukban jelentékenyebb, mélyebb, fajsúlyosabb alkotások Dürrenmatt komédiájánál. A kérdés azonban itt is az, hogy az egymást követő bemutatók a szereposztásból fakadó törvényszerű eltéréseken túl miben különbözhetnek egymástól. Illetve az, hogy a színészi alakítások eltérései (természetesen bizonyos szakmai színvonal felett) eredményezhetnek-e alapvető különbséget az interpretációban. E kérdésekre az utóbbi évek bemutatói során legtöbbször szkeptikus választ fogalmaztam meg magamban – és ezen a szakmai szempontból amúgy érdemdús fehérvári előadás sem változtatott sokat.
 Tóth Ildikó, Gáspár Sándor |
Az érdemek között feltétlenül megemlítendő a Vereckei Rita által létrehozott, sajátos és erős atmoszférájú látványvilág. A svájci kisváros auráját jórészt vetített képek teremtik meg – nemcsak az épületeket, de még a fákat, az erdőt is kivetítve látjuk, a színre pedig sokszor csak az épületek, illetve a tárgyak részletei kerülnek (melyek többnyire metonimikus módon utalnak az eredeti épületre vagy tárgyra). A képek között néha újságcikkek is megjelennek – színűk éppoly egyhangúan barnás-szürkés, mint a képeké, a színre kerülő tárgyaké, illetve a jelmezeké. Utóbbiak egyébként a maguk egyszínűségében is változatosak, segítik a karakterek egyénítését. De még a címszereplő többiekénél természetesebb jóval látványosabb ruhája sem képez látványos kontrasztot a helyi polgárok megjelenésével, leszámítva egyes darabok rikító aranysárga színét. Ahogy aztán a prosperálás megkezdődik, s Güllen lakosai gazdagodni kezdenek, ez az aranysárga lesz a domináns szín, amely fokozatosan eluralkodik az addigi matt árnyalaton, ám az a sivár, monokróm színvilág, amely a kezdetétől jellemezte a játékot, lényegét tekintve nem változik meg. Ez a látványkoncepció így nem csupán azt a nyomasztó valóságot ábrázolja hitelesen, amelyben a gülleniek élnek, de nagyjából körvonalazza azt is, mire juthat majd vagyonával az önmagából kivetkezett polgárság.
 Fotók: Vörösmarty Színház |
A látvány mellett valószínűleg a két főszereplő alakítását őrzi majd meg leginkább a nézői emlékezet. Tóth Ildikó szerepkonvencióknál fiatalabb és főként fiatalosabb Claire Zachanassianja a szokottnál végletesebb jelenség: törvényszerűen energikusabb, de még nem rendelkezik az életük végén járók megfontolt cinizmusával. Így bármennyire jéghidegnek is látszik a bosszúja, minden megnyilvánulásából érződik, hogy valós és nagyon is élő szenvedély táplálja azt. Ebben tökéletes ellentéte Gáspár Sándor Illje; a szépen kimunkált alakítás egy szűkre szabott, kispolgári életével többé-kevésbé elégedett férfit mutat, aki már alig emlékszik a hajdani bűneire, s akit már semmilyen érzelmek nem kötnek Claire-hez. A viszontlátás azonban felszínre hoz valamit az egykori szenvedélyből, s a halál árnyékában megérezhet valamit az ifjúság elvesztegetett energiáiból is. Tóth Ildikó és Gáspár Sándor kettőseinek intenzitása elsősorban ezeknek a megidézett szenvedélyeknek a felmutatásában rejlik, és ezen keresztül képez a szokottnál valamivel élesebb kontrasztot a többi jelenettel.
Ez utóbbiak gyakorlatilag teljes egészében az írói kottát követik. Hamar világossá válik ugyanis, hogy a színészi-rendezői szándék önmagában kevés az egymásba mosódó figurák egyénítéséhez. Időről időre ki-kiválik ugyan egy-két szereplő a tömegből, de autonóm karakterré csak azok a figurák formálhatóak, akik a darabban is több játékteret kapnak, s a szerepformálás lehetőségei azért ezekben az esetekben is korlátozottak (leginkább a polgármestert játszó Nagy Péter és a rendőrt megformáló Krisztik Csaba tud élni velük). Ahhoz, hogy a tömeg valóban sajátos karakterű, jól megkülönböztethető szereplőkből álljon össze, alighanem határozottan át kellene írni (egyes helyeken jelentősen bővítve, másutt radikálisan húzva) a szöveget, helyenként a hangsúlyokat is erősen áthelyezve. Ennek híján azok a percek, amelyekben egy-egy figura kiemelkedik a masszából, inkább csak a játékidőt növelik. Ami nem kevés: bő három óra, ami mindenképpen sok, hiszen a klisészerű helyzeteket és figurákat nemigen lehet tartalommal megtölteni. Bagó Bertalan kiegyensúlyozott, üzembiztos, de elnyúló, a feszültséget felizzítani ritkán tudó rendezése – több, korábbi bemutatóhoz hasonlóan – arról győz meg, hogy ha az alkotóknak nem áll szándékukban a szöveg radikálisabb átírása, de legalább a megkopottnak látszó dürrenmatti (játék)ötletek újabb ötletekkel történő felülírása, akkor egy szűkszavú, sok húzással dolgozó, a két főszereplőre koncentráló verzió alighanem jobban szolgálná a mű mondandójának hatásos megjelenítését.