Ezek a demonstratív nevetések mindig azt jelzik, hogy egy produkció „védve van”, s így a legkevésbé sem érdekes, hogy a be nem avatottak mit gondolnak róla. Aztán, ha minden jól megy, a szorgalmazott derű igazi nevetéssé változik. Az is megesik, hogy az „előérzők” csapata egyszerűen elneveti előlünk az előadást. Ez az örömváró lihegés azért a legedzettebb drukkertábor esetében sem tart 30-40 percnél tovább. Innentől kezdve lehet figyelni az előadásra. 

Jelenetek az előadásból

A zsúfolásig megtelt kisterem sötét előterének közepén egy, a nézői széksorokra merőlegesen elhelyezett tárgyalótermi kis pulpitusféle áll, kettéosztva a játékteret. Mögötte a falon két nagyméretű folt, színes textíliákból, mintha a vihar által sziklafalhoz csapott, óriás medúzák száradó maradványai lennének. A rejtélyes tárgyak – később megérthető! – bizarr expresszivitása egyébként az est maradandó emlékei közé tartozik, és a MOME két nemrég végzett hallgatóját, a látványtervező párost, Tringer Beát és Varjú Ágnest dicséri. 

Ajzottan figyel a publikum, hisz a témaválasztás több mint ügyes. Nincs betűbarát lélek ma Magyarországon, akit ne érdekelne, mit kezd a színház Tormay Cécile vitatott alakjával. Van, akinek az fáj, hogy műveit belenyomják a tantervekbe, másoknak meg az, hogy „de nem eléggé”. Akik olvastak tőle eleget, azok ismerik az azzal járó megpróbáltatást, s fogják a fejüket. Akik meg inkább csak olvastak róla, és hívő lelküket maguk is megpróbálják a „nagyasszonyi lét” pozíciójába hajtogatni, azt érzik, nincs ez a dolog nyíltan kibeszélve. És tényleg nincs. No, majd most? 

A ránk csapó sötétben rádiójáték kezdődik. Betűhíven hallható a főszereplővel kapcsolatos, pár évvel ezelőtti parlamenti összecsapás vitája, melynek közönségessége és felszínessége zuhanó liftként hat a várakozásokra, és sajnos, nyomban be is állítja a téma tárgyalási szintjét. A produkció a maga alcímét  – egy nyomdafestéket el nem bíró ügy – Döme Attila 2013-ban megjelent, a híres Tormay Cécile per részletes jogi elemzését adó, s címében a korabeli sajtót idéző munkájától kölcsönzi. 

A szövegkönyvet jegyző Szabó Borbála írói munkaterve izgalmas programpontokat tartalmazhatott, amik egy pályázati anyagban is jól mutathattak, de végül talán a produkciót fölvezető reklámszövegben teljesedtek ki leginkább. A bemutatni kívánt hős, az írói vizsgálódás tárgya tehát: „Tormay Cécile, az agyonhallgatott írózseni, aki majdnem Nobel-díjat kapott. / Tormay Cécile, a szélsőjobboldali, antiszemita propagátor./ Tormay Cécile, a művelt, széles látókörű világpolgár. / Tormay Cécile, Horthy Miklós jobbkeze./ Tormay Cécile, a keresztény házasság szószólója./ Tormay Cécile, az egyedülálló, leszbikus művésznő. / Tormay Cécile, az alacsony./ A magas./ A szép./ A csúnya./ A fekete./ A fehér./ Végülis ki ez a nő? – És kik vagyunk mi, akik „nyomdafestéket el nem bíró” leszbikus peréről darabot csinálunk? És kik Önök, akik már idáig elolvasták ezt az ajánlót, és fontolgatják, hogy az előadást is megnézik? Talán ezen az estén minden kiderül. Mert az érmeknek általában két oldala van. Néha még több.” Egy ilyen jó ritmusú szövegnek aligha lehet ellenállni. 

A darab Stefanovics Angéla személyében kapott rendezőt, akinek vezérletével megszületett egy másfél órás, 16 éven felülieknek szánt, meglehetősen göröngyös teátrális esemény, melynek sok szerepet eljátszó három színésze – Enyedi Éva, Janklovics Péter és Urbanovits Krisztina – mindent bevetett a produkció sikere érdekében.

Hogy végül is „ki volt ez a nő?”, az ebből a játékból – melynek, ha választani lehetne, talán inkább a „cselédek” alcímet lehetne adni – megközelítőleg sem derül ki. Itt csak a nagy port felvert „Tormay affér” dokumentumpontosságú monológjait halljuk, bár olykor a futuristák és más szabadelvű színházcsinálók – Mejerhold, Cocteau, Picasso – képi formanyelvének fölelevenítése is zajlik, azok dinamizmusa és rendje nélkül. Egyetlen kevéssé dicsőséges időszakot és eseményt járunk körül, azt, amikor 1919-ben gróf Zichy Rafael, a néki öt gyermeket szült feleségét, született Pallavicini Eduardinát megunta, és már közbeszéd tárgya lett a gróf viszonya a csábos Hudomel Ilonával. A következő évek pletykái, melyek szerint Eduardina asszony viszont hosszabb ideje leszbikus viszonyt folytat Tormay Cécile úrnővel, kapóra jöttek a válóper megindításához. Zichy gróf több tucat tanút fizetett le, elsősorban a főszereplők szolgaszemélyzetét, de sikertelenül. Végül a grófot ítélték el, először másfél évi, majd tíz hónapi börtönre, végül mindössze 14 napi fogházra és 800 pengő kifizetésére. 

Az utókorra csak a keményebb büntetéseket kapó cselédek egymást is leleplező, gyűlő nyálú rikácsolásai maradtak, a főszereplők vallomásai valahogy eltűntek az idők során. Fent maradt viszont Zadravecz Istvánnak, a Nemzeti Hadsereg tábori püspökének naplója, s benne a következő följegyzés a Horthynál tett látogatásáról: „1925. november 27-én a Kormányzónál voltam. Ügyeim elvégzése után e szavakkal fordult hozzám: Na, a mai napot a legfőbb triumfom napjának tartom, mert ma másfél évi börtönre ítélték el azt a gazember Zichy Rafaelt, felesége és Tormay Cécile megrágalmazásáért. Ez az ítélet egyes egyedül az én erős közbelépésemre történt. Maga az igazságügyminiszter kételkedett, vajon egyáltalán hoznak-e legalábbis elmarasztaló ítéletet… de én szorítottam a dolgon!” 

Fotók: Gulyás Dóra. A képek forrása: Jurányi Ház

Kapunk pár adatot Tormay írói és társadalomszervezői munkásságáról, hisz a per idejére ő már a Bujdosó könyv hírneves szerzőjeként, a Napkelet folyóirat szerkesztőjeként, s persze, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének elnökeként volt sztárpozíciójú nagyasszonya a hazának. Esik szó műveltségéről, az arisztokráciába való beágyazottságáról, Nobel-díjra jelöléséről, vágyteljesítő tehetségéről, de mintha mindvégig csak egy bulvárújság lapjait lapoznánk. A vallomástevők csak leskelődő szörnyetegek, mindenki lop, csal, hazudik, s végül – antracitbarna, puha madártollakat remegtetve dúlt kebelén – egyetlen ember képviseli szegény zavaros önmagát, és az az Urbanovits Krisztina által lehengerlően játszott Cécile, a maga vállig érő lila kesztyűjében, s hadihajóként billegő kalapjában. 

Nem érzem méltónak a kész művet a delikát vállaláshoz. Nem Tormay személyéhez, hanem a Tormay Cécile által kultúránkban képviselt probléma súlyához méltatlan a feldolgozás módja. Voltak azidőtájt hasonlóan „mindenevő” nagyvadak a világban. Itt van például a lengyelek Tamara Lempickája, aki bár jóval később született, a harmincas években már ő is a Mussolininak ötleteket adó D’Annunzio baráti köréhez tartozott. Csak hát az általa festett képek igazi alkotót mutatnak. A drámai alaphelyzet hőse a maga iszonyú energiájának műfajt, és igazi, formaadó tehetséget nem találó ember lehetne, aki szélsőséges politikai nézetei mellett a mondataiba cibált extravagáns jelzőktől lett leginkább híressé. A leszbikus asszony, aki a maga hihetetlen erőfölöslegével és korlátokat nem ismerő személyiségével ugyanazokat az áporodott asszonynevelési elveket hirdette, mint a mai macsó képviselők. De hát ő legalább tényleg szerette a nőket. 

Nem akármilyen élmény olvasni Szerb Antal elegáns, bravúrosan tapintatos nekrológját Tormayról a Nyugat 1937/5. számában. Mi nem tudunk ilyen nagyvonalúak lenni. De mire föl ez az előadásban kitárulkozó, bátran hányaveti közönségesség? Lehet persze elemezni a művet, hogy műfajváltásokról van szó, meg alapszintű társadalombírálatról. Mert ugye, milyen dolog az, hogy mindenki le volt fizetve, mindenki hazudott, a grófnak még a cselédlány is a szeretője volt…  És? Ki volt ez a Cécile? 

A falra száradt medúzák orvosi vizsgálatot rejtő szoknyákká változtak menet közben. De hát minket is csak a hős „ágyi boldogsága” tud érdekelni? Mi lett volna Cécile-lel, ha ez a darab megíródik és meg is rendeződik? Mert Cécile egyébként, Urbanovits Krisztina sistergő alakításában megjelent közöttünk, nem is akárhogy. S mivel közelszínházi formát élvezhettünk, jelenthetem – még az illata is illett a figurához. 

Az előadás adatlapja a Jurányi Ház adatlapján itt található.