Nina Grünfeld norvég író apai nagyanyja, a magyar zsidó utcalány, Frida élete után nyomoz. Nehéz feladat, hiszen a Munkács környékén 1909-ben született nő emlékét szinte kizárólag gyakran változó lakcímei és néhány rendőrségi kihallgatás jegyzőkönyve őrzi. Ez a könyv Grünfeldnek nem az első vállalkozása ebben a témában, a korábbiak édesapja gyér emlékein alapultak. Most viszont komoly levéltári munka és internetes kutatás előzte meg az írást. Ez pedig paradox módon nem tett jót a könyvnek.

Grünfeld beleesik a gyakorlatlan szerzők hibájába: mindent, amit megtudott, beleírt a műbe. Nagyanyjáról, a keleti határ környéki kis településről, Leleszről származó Fridáról még egy fénykép sem maradt fent, külsejéről – szőke hajú, molett – is csak bizonytalan leírások olvashatók. Természetéről, indíttatásáról pedig szinte semmi. Így nyitva marad az a kérdés is, miért kényszerült a testéből megélni, miért nem tartotta meg őt a zsidó család és rokonság hagyományosan szoros hálója a polgári lét keretei között. Saját döntése volt vagy korai abúzus lökte erre a pályára? – ma már kideríthetetlen.

Ilyen esetben a szerző két lehetőség között választhat. Megteheti, hogy fantáziájára támaszkodva konstruál egy lehetséges történetet, vagy a kevés megbízható adatot próbálja meg tárgyilagosan összekötni és a történelmi összefüggések alapján értelmezni.

Mindkét lehetőség érdekes olvasmányélményhez vezethetett volna. Grünfeld azonban mintha nem tudna dönteni, hol a fikciós megoldással próbálkozik, hol a történelmi rekonstrukcióval. A múlt század tízes éveinek mindennapi életét felidéző, ügyetlenül megírt jelenetek, amelyekben az anya, Hani hangosan veszekszik Regina lányával, vagy félbeszakítja a tanítást, hogy leteremtse a tanítót, az első lehetőséghez közelítenek.

Regényszerű annak a leírása is, mi történt Fridával gyermeke születése után. „Frida a szülészeti osztályon hallotta, ahogy a többi nő tisztába teszi a gyerekét és gügyög neki, látta, hogyan alkotnak közösséget a tejtermeléssel kapcsolatos tapasztalatokról és a fájós mellbimbókról beszélgetve, és tanúja volt, amikor az újdonsült apák és nagyszülők látogatóba jöttek, hogy megnézzék az új családtagot.” Ezek az igazi epikus tehetség nélküli próbálkozások a szöveg elszigetelt epizódjai maradnak. Talán jobb is így. A szerző a könyv legnagyobb részében a történelmi-társadalmi hátteret próbálja megrajzolni. E részek azonban vagy leegyszerűsítőek, vagy fölöslegesen bőbeszédűek.

Mindenekelőtt fel kellett volna tenni a kérdést: milyen olvasót akar megszólítani a könyv? Aki holokauszttörténetnek akarja olvasni, az bizonyára tájékozott a zsidó vallási csoportok: haszidok, ortodoxok, neológok egymás közti viszonyáról. Az ilyen olvasót untatják, sőt zavarják az erről szóló felületes leírások. A 20. századi történelemben járatos olvasó számára bosszantó lehet Hitler Mein Kampfjának hosszas idézgetése, Masaryk politikai pályafutásának és a női egyenjogúságról vallott nézeteinek durván leegyszerűsítő taglalása.

Nem szerencsés az a szerkesztői megoldás sem, amellyel a Frida történetét tárgyaló fejezetek közé iktatja a fiáét, Bertholdét, a szerző édesapjáét. Hiszen arról, hogyan élte meg ő gyermekkori árvaságát, hányatott sorsát, a szerző éppoly kevéssé rendelkezik pontos ismeretekkel, mint a nagyanya önreflexióiról.

De különös módon éppen az apa személye az, amellyel az olvasó mégis azonosulni tud. Menekült zsidó gyermekként került Skandináviába, beilleszkedett az ottani társadalomba, pszichiáterként szakmai elismertséget szerzett magának. Nagyon is érthető, hogy fiatal korában tudni sem akart a múltjáról. Amikor a jóvétételi pénzből autót, egy német gyártmányú Volkswagent vett magának, végleg lezártnak tekintette egyre távolodó és homályos gyermekkorát.

Nina gyermekként tartózkodóan ridegnek ismerte édesapját. Intellektuálisan segítette gyerekeit, de gyengédséget, mély érzelmi azonosulást hiába vártak tőle. A katartikus fordulópontot 1979 tavasza hozta el, amikor az európai televíziók sugározni kezdték az amerikai Holocaust című sorozatot. Apa, anya, gyerekek együtt nézték a felvételeket, amelyeken csontvázszerű holttesteket buldózerrel löknek be a tömegsírokba.

„Mi történik?  – kérdezte Anders, nem értette, micsoda őrültségeket lát. Apa képtelen volt elmagyarázni.  – Nem értem. Mi történik?  – ismételte meg Anders. Az összezavarodott gyerek segítséget kért a történtek megértéséhez, de Apa besokallt.  – Elegem van!  – kiáltotta Apa.  – Nem bírom tovább. El kell mennem innen. Elmegyek.  – Anya felénk fordult.  – Nem gondolja komolyan – mondta.  – Nemsokára visszajön. Csak ki kell adnia magából.”

Az apa nyilván tudja, pszichiáterként tudnia kell, hogy a traumák elfojtása nem vezet megnyugváshoz. Ő és családja meg is teszik az első tapogatózó lépéseket. Nina Grünfeld először 1987-ben ment el Pozsonyba, de akkor még nem járt eredménnyel. 2004-ben, amikor édesapjával együtt látogatott el a szlovák fővárosba, kedves levéltárosok segítségével megismerték Frida túláradó temperamentumát egy rendőrségi jegyzőkönyvből. „Apa elgondolkozott. Ismét egyszerre volt fiú és pszichiáter. – Ha igaz is, hogy erős agresszió rejlett benne, az nem volt feltétlenül csak negatív. Lehet, hogy az jelentette az erőt, ami cselekvésre késztette.”

Ez az utazás volt a fordulópont Berthold számára. Megértette Fridát, bizonyára meg is bocsátotta neki, hogy születése után elhagyta, csecsemőként rábízta a pozsonyi hitközség jóindulatára. Ők Jan Molnárt, a hitközség keresztény gondnokát kérték fel a kisfiú gondozására. Molnár feleségével együtt szeretetteljesen nevelgette a kisfiút, egészen addig, amíg az be nem került a norvégok által megmentett gyerekcsoportba. Apa és lánya találkoztak Pozsonyban az egykori nevelőapával is, meg tudták neki köszönni azt a szeretetet, amit annak idején adott.

A könyv címszereplőjéről, Fridáról keveset tudunk meg. 1940-ben magyar állampolgárként kiutasították Szlovákiából, nem tudni, hova ment ezután. Az utolsó nyomok Ravensbrückbe vezettek. Az itteni női koncentrációs tábor egyik melléktáborának névsorában bukkant fel utoljára a neve, valószínűleg itt is halt meg.

A könyv nem is róla szól igazán, hanem a fiáról, a „másfeledik generáció” képviselőjéről. Azokat hívják így, akik gyerekként megélték, de túlélték a vészkorszakot. Ők is traumatizáltak, de másként, mint a felnőtt túlélők. Meg kell bocsátaniuk azoknak a felnőtteknek, akik, akárcsak Frida Bertholdot, magukra hagyták, másokra bízták őket.

És természetesen szól az unokákról, akik keresik a helyüket a családtörténetben, ahol hiányoznak a nagyszülők. Nina Grünfeld útra kelt és megkereste a rokonait. Pozsonyban és a Jad Vasemben szakértő levéltárosok segítették, a szovjet módon faragatlan hivatalnokok Munkácson inkább hátráltatták. Végül nemcsak adatokat talált, hanem élő rokonokat is Izraelben, akikkel jól esett elbeszélgetnie.

Jót tett volna a szövegnek, ha gondos szerkesztői munkával feszesebbé és rövidebbé teszik. A norvég olvasó háttérismeretei hézagosabbak lehetnek, mint a közép-európaiaké, számukra talán csakugyan több információt kellett adni. A magyar olvasót inkább eltántorítják a tovább lapozástól a fölöslegesen terjedelmes és lapos történelmi fejtegetések. Pedig Frida és családjának történetét érdemes követni, nem is annyira a történelem homályában eltűnő címszereplő, hanem az utána következők kedvéért.