Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÜGY LEZÁRVA?

Rosemary Sullivan: Nyomozás Anne Frank ügyében
2022. ápr. 22.
Vajon hogyan lehet egy dohos matracon fekve, a padláslyukon beszűrődő napsugarakban önfeledten sütkérezni, miközben körülötted lassan összeomlik a világ, és náci pribékek vadásznak rád? Ezen merengtem az erkélyen heverészve a napsütésben, Anne Frank naplójával a kezemben. TÓTH IVÁN RECENZIÓJA.

Amikor 1944. augusztus 4-én a Gestapo berontott a Prinsengracht 263-ba, és felharsant a „Wo sind die Juden?”, Anne családjával és négy másik sorstalannal már hétszázhatvanegy napja bujkált az épület hátsó traktusában. Ekkor azonban „mindennek vége volt”. Mind a nyolcukat elhurcolták. A haláltáborokat csak Otto Frank élte túl. Lánya kis rézlakattal zárható piros-fehér kockás naplóját és füzeteit egyik alkalmazottja és bújtatója, Miep Gies találta meg és adta át az Amszterdamba visszatérő Otto Franknak. A napló 1947-ben jelent meg, először hollandul, majd az évek során több mint hetven nyelven. A tinédzser lány „önéletírása” a holokauszt történetének alapdokumentuma lett, egyesek szerint elhomályosítva és magába szippantva az összes többi áldozat sorstörténetét. Ahogy Gies később – az előbbi aggodalmakra is reagálva – fogalmazott, Anne élete és halála nem reprezentálja és nem is reprezentálhatja mindazoknak az egyedi sorsát, akiket a nácik elpusztítottak, de segít abban, hogy (valamelyest) megértsük azt az iszonyatos veszteséget, amit a holokauszt okozott. A napló jelentőségét jól mutatja, hogy Anne és a vele rejtőzködők életét számos dokumentumfilm és könyv feldolgozta. Történetükről mindent tudunk. Egyvalamit kivéve.

Azon a bizonyos augusztusi napon nem véletlenül razziázott Karl Josef Silberbauer „zsidóvadász egysége” a Prinsengracht 263-ban. Silberbauer felettese, Julius Dettman SS-Obersturmführer nem sokkal előtte telefonos bejelentést kapott, mely szerint a raktárkomplexumban zsidók rejtőznek. Az, hogy a Gestapo azonnal cselekedett, arra utalhat, hogy a bejelentést valaki olyan tette, akit az SS jól ismert, és megbízhatónak tartott. Hogy ki volt a telefonvonal másik végén, rejtély maradt. Mostanáig. Legalábbis ezt állítja a „Kihűlt Ügy Csapatának” elkeresztelt kutatócsoport, melyet Thijs Bayens filmes és Pieter van Twisk újságíró toborzott, hogy felderítsék az áruló kilétét. A történészekből, kriminológusokból, igazságügyi szakértőkből, viselkedés-, örökség- és genderkutatókból álló huszonkilenc fős csapatot Vincent Pankoke, az FBI nyugalmazott különleges ügynöke vezette.

annefrank

Anne Frank feljelentésének ügyében két hivatalos rendőri nyomozás zajlott korábban, az első 1947–48-ban, a második 1963–64-ben, mindkettő eredménytelenül. A veterán FBI-os és csapata nemcsak e két nyomozás aktáit tekintette át és elemezte, de ellenőrizte azokat, az áruló személyére vonatkozó új elméleteket is, amelyeket időközben publikáltak. „A csapat végül az egész világot bejárta, dokumentumokat keresve és találva Ausztriában, Kanadában, Németországban, Nagy-Britanniában, Izraelben, Oroszországban, az Egyesült Államokban és természetesen Hollandiában.” A nyomozásban a számítástechnika is fontos szerepet kapott. A vizsgálatok során felhalmozódó milliónyi adatot a Microsoft által külön erre a célra fejlesztett mesterségesintelligencia-program rendszerezte; sőt, az MI az adatrendezésen túl olyan személyek és események közötti összefüggésekre és kapcsolatokra is fényt derített, melyekkel a korábbi nyomozások és hipotézisek – s az azokat végző és felállító emberek – nem számoltak. Végül a csapatnak sikerült a felmerülő mintegy harminc teóriát négyre szűkítenie, hogy aztán Pankoke hármas axiómáját – tudás, indíték, alkalom – alkalmazva megtalálják azt a személyt, akit a (közvetett) bizonyítékok végigfuttatása után a bűnügyek felderítésénél használt Bayes-féle statisztika is a legvalószínűbb elkövetőként jelölt meg, 85%-ban számszerűsítve az elkövetés valószínűségét.

Az itt zanzásítva előadott, több évig tartó nyomozás ágas-bogas históriáját próbálta meg a Frank család és a holland vészkorszak történetével együtt könyvvé gyúrni a több nemzetközi díjjal is kitüntetett kanadai írónő, Rosemary Sullivan – több-kevesebb sikerrel, a Nyomozás Anne Frank ügyében című kötetben, amely „Az árulás igaz története” alcímet viseli.

Hogy mit jelent az ilyen kihűlt vagy jéggé fagyott ügyekben a nyolcvanöt százalék, mindenki döntse el maga. Mindenesetre csupán azért, hogy megtudjuk, ki árulta el a Prinsengracht 263 alatt rejtőzködőket, aligha érdemes elolvasni a könyvet, bármily professzionálisan és (persze) meggyőzően van tálalva a bűnügyi nyomozás és annak végeredménye. Mert hát, mi tagadás, Sullivan érti a dolgát. Lebilincselő, szövevényes krimit tár elénk, jól tudva, mikor és hogyan kell a gyanúsítottakat színre léptetni, hova kell a szövegbe cliffhangereket akasztani, s hogyan kell a főszereplők személyes történeteit és karakterjegyeit úgy ábrázolni, hogy az olvasó ne akarja letenni a könyvet. A kötet végén mégis hasonló érzés foghat el bennünket, mint mikor azoknak a nyugalmazott nyomozóknak a beszámolóit olvassuk, akik Whitechapel ködös utcáit és különböző archívumok folyosóit járva végleg fellebbentik a fátylat Hasfelmetsző Jackről – újra és újra. A döglött aktákkal ugyanis az a baj, hogy a belőlük nyerhető igazságot – akárhány százalékra is értékeli azt a bayesiánus statisztika – szinte mindig közvetett bizonyítékok támasztják alá, s az ilyesfajta támasztékot nem nehéz megingatni. Nincs ez másképp most sem.

Arnold Van den Bergh akkor került a Kihűlt Ügy Csapatának látóterébe, mikor az 1963-as nyomozás dossziéi között ráakadtak annak a névtelen üzenetnek a másolatára, amit röviddel a felszabadulás után Otto Frank kapott. Az üzenet szerint Van den Bergh árulta el Frankékat. A sikeres közjegyző és a város népes zsidó közösségének köztiszteletben álló tagja 1941-ben kapott meghívást a Zsidó Tanácsba, melynek feladata a német megszállás alatt a zsidó közösség irányítása és ellenőrzése volt. Tudni lehet, hogy mint tanácstag és közjegyző (aki műkincsek adásvételében is segédkezett), kapcsolatban állt a náci közigazgatás belső köreivel. Családjával túlélte a háborút. Mindez elegendő volt, hogy Pankoke szimatot fogjon és – a nyomozás krónikásának szavaival élve –, mint egy bulldog, Van den Bergh nyomába eredjen. A nyomozás során egyre több „terhelő” – de korántsem perdöntő – bizonyíték került elő, ami végül ahhoz vezetett, hogy (hosszas mérlegelés és lelki vívódás után) Van den Bergh első számú gyanúsítottá avanzsált, nem utolsósorban azért, mert ő volt az egyedüli a lehetséges elkövetők közül, aki megfelelt a nyomozómunkában axiómaként használt hármas feltételnek. Volt tudása: „majdnem teljesen biztos”, hogy a Zsidó Tanács tagjaként birtokában volt a bujkáló zsidók címének. Volt indítéka: meg akarta védeni családját és magát a deportálástól. És volt alkalma is: kapcsolatban állt magas beosztású nácikkal.

A dolog persze nem olyan egyszerű, mint ahogy azt a nyomozásból kikristályosodó kijelentő mondatok sugallják. Nemrég hat holland történész és akadémikus hatvankilenc oldalas tanulmányban cáfolta a Kihűlt Ügy Csapatának axiómáit, többek között megalapozatlannak találva azt az állítást, mely szerint a Zsidó Tanács rendelkez(het)ett a bujkálók címlistájával. (Tudomásom szerint azóta a holland Ambo Anthos kiadó elállt a kötet további publikálásától.) De nem kell akadémikusnak lenni ahhoz, hogy észrevegyük, hogyan épül a könyvben hipotézis hipotézisre, és hogyan csúszik át fokozatosan a szövegben a „valószínűleg” a „majdnem teljesen biztos”-ba, majd végül az olyan kijelentésekbe (és feltételezésekbe), mint például a következő: „A címek feladásával – köztük Prinsengracht 263-mal – [Van den Bergh] megmentette a családját. De talán ő is megfizette az árát. Gégerákban halt meg, ami furcsán megfelelőnek tűnik – elveszítette a beszéd képességét.” Ily módon igazságot – vagy inkább „happy endet” – szolgáltatni egy lehetséges elkövetővel szemben még akkor sem túl elegáns, ha a szerző többször hangsúlyozza, hogy Van den Bergh azoknak a szörnyű körülményeknek volt az áldozata, melyeket a nácik teremtettek Hollandiában és másutt. Az sem szerencsés, hogy Sullivan „címeket” emleget. Így ugyanis tényként kezeli, hogy Van den Bergh több rejtőzködő zsidót is elárult, holott erre vonatkozó bizonyítékokat a könyvben sehol nem találunk, még olyanokat sem, amelyek a Frank család feltételezett elárulását hivatottak igazolni.

Ahogy említettem, a nyomozás végeredménye miatt felesleges elolvasni a könyvet. Nem hiszem, hogy a Kihűlt Ügy Csapata sokkal közelebb került a rejtély megoldásához, mint korábban mások. Az viszont kétségtelen, hogy a csapat kutatásainak köszönhetően számos olyan adat került napvilágra, amely fontos adalékkal szolgál e szörnyű időszak szereplőinek jobb és árnyaltabb megismeréséhez és megértéséhez, akár besúgókról vagy kollaboránsokról, akár embermentőkről vagy ellenállókról legyen szó. Ha másért nem, ezeknek az emberi sorsoknak a megismeréséért érdemes volt végigolvasni a könyvet.

A könyv adatlapja a kiadó oldalán itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek