Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

IMA A MAGASBAN

Recirquel: IMA / Müpa Sátor
2022. ápr. 22.
Nem minden előadás igyekszik kiragadni a nézőt a mindennapokból, hogy egy másik, szakrális világba juttassa el őt. A Recirquel IMA című cirque danse produkciója azonban erre vállalkozik. De vajon hogyan lehet a lenyűgöző látvány erejével elérni a befelé fordulást? KESZTE BÁLINT KRITIKÁJA.

A színházi terek egyik jellegzetessége a határátlépés: a színház bejárata világokat választ el egymástól. A közhelyes megállapítás számos előadásnál nem mérvadó szempont, nem így a Recirquel Vági Bence által rendezett IMA című immerzív színházi produkciója kapcsán. 

ima charlesericbouchard
Charles-Éric Bouchard

A Müpa Sátorba lépve szürke, szövettel bevont falakkal körülvett térbe érkezünk (előtérdesign: Iványi Árpád), ahol csendes, meditatív hangkulissza fogadja a nézőket. Mintha valóban szakrális térbe lépnénk, a nézők önkéntelenül elhalkulnak és a tér közepén lévő hálóra kötik a belépéskor kapott imaszalagot. Előadásról előadásra így formálódik az előtér háló-installációja, amelyen a fehér szalagokat ventilátorok mozgatják, megidézve ezzel a szél áramlatait.

Segíti a határátlépést az is, hogy a beengedésnél megszólaló szöveg mindig „az IMA teréről” beszél, nem pedig nézőtérről. Annak ellenére, hogy főként technikai információk hangzanak el, hangvételének és szóhasználatának hála a „felkonferálás” nem zökkenti ki a nézőt az előtér által megteremtett állapotból.

ima zsirosgabor
Zsíros Gábor

Egy sötét folyosón áthaladva a nézők a kör alakú sátortérbe érnek, ahol imapadokon foglalhatnak helyet. Az előtérben még nagynak tűnő nézőtömeg az IMA terében elhelyezkedve inkább egy kisebb közösségnek tűnik, aminek tagjait még a fények eltűnése előtt szemügyre vehetjük. A tér közepén álló alak azonban az első pillanattól kezdve magára vonzza a néző tekintetét. Mozdulatlanul, mindent takaró aranyszínű lepelbe burkolózva áll előttünk, keveset árulva el magáról. 

A sátor belső része földtől az alig látható tetőig fekete színű anyaggal van borítva. A felületen véletlenszerűen elhelyezkedő ezernyi lyukon sávokban szűrődik be a fehér reflektorfény. Az így kialakuló hatás nagyon hasonló a koncerteken és egyéb showműsorokon látható lézernyalábokhoz. Lenzsér Attila azonban azokhoz képest sokkal finomabb és természetesebb fénysugarakat hozott létre, így megőrizve a rituális hatást. A sávokban érkező fény összpontosítja a figyelmet a tér közepén álló karakterre, de minden sugár eredőjébe a néző önkéntelenül egy-egy csillagot tud képzelni.

ima illesrenato
Illés Renátó

A középen álló alak fátylát levetve a szemünk láttára születik meg és emelkedik a magasba. Az összegömbölyödött test lassan kinyílik, mint egy kozmikus méhben életre kelő lélek. A váltott szereposztásban (Charles-Éric Bouchard, Horváth Zita, Illés Renátó, Zsíros Gábor – a májusi szériától továbbá Fehér Ádám) megjelenített karakter megnevezésének problémáját feloldja az előadás leírása, amely Lélekként hivatkozik az egyébként nehezen körülírható alakra. 

A néző ezt a kozmikus lelket önkéntelenül is saját magára, az emberiség nagy tapasztalataira vonatkoztatja. Az egyre dinamikusabbá váló mozdulatok a kinyílás utáni határfeszegetésekre, a korlátok megtapasztalására emlékeztetnek. A tissue-t felhasználva rövid időn belül megtörténik az, amire a tér kialakítása és a dinamika fokozódása miatt már számít a néző: az előadó a fejünk felett kezd hintázni. A fekete tér által megzavart távolságérzékelésünk az egyébként veszélytelen mutatványt nagyon közelinek, szinte megragadhatónak érzékeli.

A Lélek dinamikus mozdulatainak és kimerevített pózainak váltakozása, ha történetet nem is, de valamiféle fejlődést mégis közvetít. Az emberiséget, vagy a kozmikus létezésbe vetett embert megjelenítő alak végül a kiteljesülés, a saját hangjának megtalálása után szintén határátlépésre készül. 

A nézők bevezetésére szolgáló sötét folyosó fénnyel telik meg, amely világító alagútként vonzza magához az addig folyamatosan váltakozó mozgásban lévő lelket. Ahogyan az alak elindul a fénybe, a befogadóban egyszerre több értelmezés fogalmazódhat meg. A fényes alagútról elsősorban természetesen a halál képe jut eszünkbe: a gesztus az életből az elmúlásba való átlépés toposzaként értelmeződik. A korábbiak tükrében mégis inkább születésként, a kozmikus térből az életbe, a valóságba történő megérkezésként tekinthetünk rá. 

ima horvathzita
Horváth Zita. Fotók: Hirling Bálint. A képek forrása: Recirquel

Az IMA terét elhagyva a már megismert előtérben, a kívánságainkat rejtő imaszalagok előtt láthatjuk újra a lelket megformáló előadót. Ez tovább erősíti a valóságba való megszületés képét, ugyanis az alakhoz hasonlóan a befogadónak is a korábban hátrahagyott valóságba kell visszatérnie egy, az elvont térben megtapasztalt élménnyel.

Az IMA közösen átélhető rítus annak minden külső és belső, az emberben történő elemével. Szirtes Edina Mókus zenéje lassan épülve kíséri végig az alak magára találását, a fények és a sátor pedig segít megteremteni a szakrális teret. A rítus elengedhetetlen kelléke pedig a néző, aki saját határátlépésével és jelenlétével, már a „cselekmény” puszta megfigyelésével és belső újraélésével képes aktívan részt venni abban. 

Az előadás adatlapja a társulat honlapján itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek