Az Ambivalens magyar szabadság című interaktív séta fő célja a befogadó elbizonytalanítása. Vonattal érkeztem a Nyugati pályaudvarra, a forgalomirányítók rendkívüli dramaturgiai érzékének hála éppen a 12. vágányra, ahonnan a séta indult. A telefonon megnyitott böngészőablak rögtön érzékelte a pozíciómat, és a peron egyik padjára leülve a Honvágydal hangzott fel Boros Ida előadásában.
 Ambivalens magyar szabadság |
Az elbizonytalanítás első lépcsőfoka ez, amikor a külföldön szerencsét és szabadságot kereső magyarok honvágya fogalmazódik meg. Miután a weboldalon megnézhettük, az eddigi résztvevők milyen tárgyakat vinnének magukkal, ha el kellene hagyni otthonukat, a program az Oktogonra irányít bennünket.
Itt szembesülünk a séta talán legmegrázóbb megoldásával: a földre rajzolt ikszre állva, a „tovább” gombot megnyomva hirtelen egy 1947-es fotót láthatunk a telefonunk képernyőjén, ami a velünk szemben lévő lámpaoszlopot ábrázolja. A képen Rotyis Péter egykori keretlegény akasztásának jelenete tárul elénk, ami a séta ezen a pontján megrendítő hirtelenséggel vágja arcul a befogadót.
A hetvenöt éves időbeli távolítás ellenére a remek technikai megoldásnak köszönhetően mainak érezzük a kép tartalmát. A kép után rövid, tömör leírást kapunk Rotyis Péter bűneiről, a befogadónak pedig minden lehetősége megvan arra, hogy az interneten további információkat szerezzen a múltbeli eseményekről. A séta ezen pontján azonban valóban didaktikus lenne hosszú leírásokkal terhelni a résztvevőket. A kimértség az egész programra jellemző: inkább érzékeltetni és hatni próbál, mint a szó klasszikus értelmében oktatni.
 |
A Nemzeti Múzeum lépcsőjén ülve színészek előadásában hangzottak el az elmúlt évtizedeket meghatározó politikusok beszédei, amelyek után minden esetben dönteni kellett: egyetértünk-e az elhangzó mondatok tartalmával. A válaszaink beküldését követően a képernyőn megjelent, kitől származnak a hallott szövegek. Különös, provokatív hatása van annak, amikor az igenre kattintva megjelenik a következő felirat: „Rákosi Mátyás, részlet a Népfront választási gyűlésén elmondott beszédből, 1949. május 8.”
Később a Szabadság hídról a Citadellára felnézve egy hangjátékot hallgathatunk végig, amelyben az erőd szobrai beszélgetnek egymással saját jelentőségükről, múltjukról és jelenükről. A séta talán legkönnyebben átélhető tíz perce ez, amely a végére mégis keserű szájízt hagy maga után. A Vorosilov marsall által megnevezett „mini Putyin” azonban túl hirtelen húzza le a közélet porába az egyébként fontos témákat boncolgató, átvitt értelmű beszélgetést. A befogadó az aktualitás talaján állva, a Szabadság-szoborra felnézve enélkül is megvonná a párhuzamot az ellentmondásos történelem, illetve a mai világ között.
A szereplők hangját kölcsönző színészek (Börcsök Olivér, Jakab Balázs, Kováts Adél, Mucsi Zoltán, Zsigmond Emőke) minden hangzó résznél jól támasztják meg a séta egyébként aktivitásra buzdító struktúráját. Kényelmes hallgatni őket a múzeum lépcsőjén ülve, vagy a Szabadsághíd korlátjának támaszkodva.
A Deák téren aztán a színészek helyett az utca embere szólal meg és mondja el saját szabadság-értelmezését. A tízperces hanganyagot végighallgatva mi magunk is leírhatjuk, hogyan értelmezzük a fogalmat. A meglehetősen egyszerű interakciót talán az menti meg a klisétől, hogy válaszadás után elolvashatjuk más résztvevők válaszait is, így teremtve kapcsolatot az egyedül sétáló befogadók között.
Az interaktív séta legnagyobb kihívása talán az, hogy miképpen lehet elérni a befogadó bevonódását. Annak ellenére, hogy a program nem egy történeten vezet bennünket végig, folyamatos értékelésre és játékra ösztönöz. Az egyes helyszíneken ülve és állva ez a bevonódás megtörténik. Gardenö Klaudia rendező és Komán Attila dramaturg okosan választotta ki és fűzte egymás után a séta helyszíneit. A felkínált és bemutatott formák változatosak, ettől pedig a befogadó nem csak a környezet, de a történelem és a nézőpontok váltakozásait is érezheti.
A nehézség magával a sétával kezdődik. Az „egyszemélyes sétaként” hirdetett esemény valóban akkor működik igazán, amikor a befogadó egyedül éli meg az egyes helyszínek történéseit. Azonban az ezek közötti séta idejére a készítők magára hagyják a befogadót. A Nyugati pályaudvaron zajló interakció után egy térkép kíséretében csupán egy instrukciót olvashatunk: „Menj az Oktogonra!”
 |
A készítők talán bíztak a résztvevők és az interakciók egymásra találásában, ezért megadták a lehetőséget a séta közbeni nyugodt értékelésre, gondolkozásra. Fennáll a veszély azonban, hogy instrukció nélkül a befogadó kizökken a tízperces séta közben, ezzel megteremtve azt a helyzetet, hogy a programnak újra és újra meg kell dolgoznia a résztvevő bevonásáért. A második helyszínen egy kétmondatos instrukció után Juhász Ferenc Babonák napja, csütörtök: Amikor a legnehezebb című hétperces versére sétálhattuk körbe az Oktogont, megfigyelve a homlokzatokat. Ez a hét perc a maga egyszerű megoldásával is képes volt a sétát mélyebb értelemmel felruházni. Ha a két helyszín között hasonló instrukciókat kapnának a befogadók, minimalizálható lenne az élményből való kizökkenés kockázata.
Még a XXI. században is kockázatos továbbá ilyen mértékben a technikára bízni egy programot. Más, hasonló kezdeményezésekkel ellentétben itt nincsen külső irányító, csupán az előre elkészített weboldal. Ebben technológiailag a karantén ideje alatt elterjedő online, otthon is átélhető szabadulószobákra hasonlít. Az viszont kiemelendő, hogy bejelentkezés után az oldal nagyon pontosan tudta meghatározni a telefon helyét, illetve napokkal később, lemerülés esetén az újbóli bekapcsolás után is megjegyezte az utolsó helyszínt. A technológiai háttérért felelős Kováts Gergő látható hibák nélkül oldotta meg az olyan, bonyolultabb interaktív részeket is, mint a valós idejű kiterjesztett valóság (AR).
Gardenö Klaudia interaktív sétája végig biztonságban tartja az interakciótól tartó befogadót. Úgy szólítja meg és készteti döntésekre, véleményformálásra a séta résztvevőit, hogy azoknak fizikailag semmilyen komfortzónán kívüli tevékenységet nem kell végezniük. Az interakció a séta korábbi résztvevőivel, de legfőképpen önmagunkkal valósul meg.