David Fray volt a Liszt Ferenc Kamarazenekar vendége a Bartók Tavasz április 14-i koncertjén a Müpában. A tiszta Beethoven-programot – c-moll zongoraverseny, Hármasverseny – azért is érdeklődéssel vártam, mert az előbbiben Várdai István nem csupán csellistaként és a zenekar művészeti vezetőjeként, hanem karmesterként is bemutatkozott, mégpedig szabályos, pódiumról, pálcával vezénylő karmesterként.
 David Fray |
Sajnos, éppen ebből a szempontból kevéssé tudtam őt megítélni, mert a pódiumhoz viszonylag közel, a sor kellős közepén ülvén, a zongora felhajtott fedele szinte teljesen láthatatlanná tette őt számomra. Ám az az első pillanattól kezdve világos volt, hogy a c-moll zongoraverseny előadásában David Fray személye a meghatározó. Viselkedésének egyes külsőségei nem feltétlenül voltak igazán rokonszenvesek, arra azonban mindenképp alkalmasak voltak, hogy jelezzék: igényt tart arra, hogy ő legyen a középpontban, kifejezetten rá figyeljünk az előadás során. Ez, ismerjük el, nem áll messze Beethoven – a „Nagymogul”, ahogyan Haydn nevezte őt – attitűdjétől; a részletek azonban sokat számítanak.
Fray a zenekari expozíció alatt karba font kézzel, támlás székén kényelmesen hátratámaszkodva, uralkodói pózban helyezkedett el, s ebből csak akkor mozdult ki, amikor az expozíció vége felé egész testével a zenekar felé fordult, és élénk kézmozdulatokkal biztatta őket a még intenzívebb, még kifejezőbb játékra. Ez akár Várdai tevékenységének kritikájaként is értelmezhető volt – jó, hogy ezt ő bizonyára nem látta, a vezényléssel lévén elfoglalva.
Az igazi meglepetés azonban akkor következett be, amikor csodálkozó szemünk előtt világossá vált, hogy a szólista jórészt (talán 60-70%-ban) játék közben is hátratámaszkodik, mégpedig nem épp csak érintőlegesen, hanem erővel, amint azt a háttámla rugalmas mozgása megmutatta. Nem vagyok szakértője a zongorajáték statikájának, dinamikájának és mechanikájának, de kézenfekvőnek tartom, hogy az erőteljes hátrafeszülés akadályozza az előadót abban, hogy erőit és figyelmét a billentyűzetre összpontosítsa, s a testnek a hangszertől való – lehetőség szerinti – eltolása, távolítása nem tesz jót sem az artikuláció és a dinamika precíz kontrollálásának, sem pedig a zenei súlyok testtömeggel való megtámogatásának. Az kiderült, hogy hangosan játszani ilyen hadvezéri pózban is lehetséges, de ez a karok kalapácsütésszerű működtetésével jár, a sokkal több „melegséget” eredményező, sokkal érzékenyebben kontrollálható, testtel megtámogatott billentéssel szemben.
 Várdai István |
Mindezt teljesen fölöslegesen írtam volna le, ha az eredmény nem lett volna nagyon is hallható a forte játék kemény, száraz hangzásában, a piano játék dinamikai egyenetlenségeiben, illetve általában a finomabb kontroll korlátaiban. Fray játéka technikailag szilárd alapokon áll, de a gyorsabb figurációk el-elszaladtak, s néha a két kéz összhangja sem volt kifogástalan. Mindezt azután még további színpadias gesztusok, szenvedő arckifejezések színezték tovább. Meg a zárótétel elsietett, szinte szünet nélküli elkezdése, amely fájóan fosztott meg minket a lassú tétel kicsengésétől. Mint a túllihegő tapsonc, aki a záróakkord megszólalásának pillanatában kezd hevesen tapsolni, hogy mindenkivel tudassa: ő fogja fel legjobban és legelsőként az előadás nagyszerűségét.
Várdai István számomra láthatatlan pálcája alatt a Liszt Ferenc Kamarazenekar kulturáltan, választékosan, de valamelyest visszafogott intenzitással játszott, mintha elfogadta volna David Fray kísérőzenekarának szerepét. Annyiban azonban differenciálnom kell ezt a kijelentést, hogy a vonóskar ezen belül a megszokott kitűnő formáját hozta, és nem egyszer élményszerűen szólt, többek között a lassú tétel lezárásában. A fúvóskar azonban sem pontosságban, sem a zenekar egészébe való beolvadásban nem érte el ezúttal a zenekar törzsének színvonalát.
Annál üdítőbb élmény volt viszont a Hármasversenyt hallgatni. Ez persze egészen más fajsúlyú zene; viszont már eredeti rendeltetése szerint is hálás bemutatkozási lehetőséget kínál a három szólista számára, akik közül Fray és Várdai mellett Baráti Kristóf volt a harmadik. Mindjárt a zenekari bevezetőt is ő kezdte el vezényelni, még ha papíron Várdai volt is az est karmestere. Majd a célszerűség jegyében később is egymásnak adogatták a zenei vezető szerepét rokonszenves, spontán gesztusként. A zenekar már az első ütemektől kezdve élni kezdett, könnyedén és meggyőzően játszott; immár a fúvósok is együtt lélegeztek a vonósokkal.
David Fray játéka is átalakult azáltal, hogy egy számára játékosan könnyű szólamot adott elő annak terhe nélkül, hogy állandóan a középpontban kellett volna lennie. Bár a vonós szólistáknál most is keményebben-szárazabban játszott, de most sokkal több levegősség és érzékenység, könnyed akcentus volt a játékában, mint korábban, s a grimaszok helyett mosolyra is futotta. Mi, hallgatók pedig emellett – illetve inkább elsősorban – lubickolhattunk abban az élvezetben, amelyet a két nagyszerű vonós hangszerének tökéletes birtoklásával biztosított számunkra; s ezen belül is Baráti szólóinak mennyei tisztaságában, Várdai páratlan tökéletességgel formált dallamaiban s mind a többi varázslatukban.
Helyszín: Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2022. április 14.