Ahogy az MCU a harmadikból a negyedik fázisba lépett, erőteljesen előtérbe került a multiverzum mint koncepció és narratívát szervező elem. A folyamat ugyan nem most kezdődött (gondolva akár a Pókember – Irány a Pókverzumra), viszont kétségtelen, hogy a Marvel új fejezete egyértelműen a párhuzamos világok közötti átjárásra fókuszál: a Mi lenne, ha…?, az új Loki-sorozat, vagy a hamarosan érkező Doctor Strange az őrület multiverzumában mind-mind az alternatív valóságok kérdéskörét kívánják kibontani.
 Jelenetek a filmből |
Ugyan a Minden, mindenhol, mindenkor nem Marvel-film, már csak a Russo-testvérek közvetlen érintettsége okán (producerei ugyanis a filmnek) kijelenthető, hogy abba a trendbe illeszkedik, mely jó eséllyel meghatározza majd a legnagyobb bevételt generáló képregényfilmek, ezáltal pedig a következő időszak mozis kínálatát.
Emellett a Dan Kwan és Daniel Scheinert (együtt „Daniels”) által rendezett film középpontjában szintén az egymás mellett létező valóságdimenziók okozzák a bonyodalmat: Evelyn Wang (Michelle Yeoh) kínai bevándorló, aki férjével (Ke Huy Quan) és lányával, Joy-jal (Stephanie Hsu) éli átlagos mindennapjait Amerikában. Evelyn előtt azonban tornyosulnak a családi problémák: Waymond be akarja nyújtani a válópert, nemrég érkezett édesapjára (James Hong) kell vigyáznia, miközben lázadó lányával nem találja a közös hangot, akinek barátnőjét (Tallie Medel) a konfliktusok elkerülése okán nem akarja bemutatni konzervatív apjának. Amikor vállalkozásuk adózását igyekszik intézni, furcsa dolog történik: férje a beszélgetés közben Alpha Waymonddá alakul és bevezeti a multiverzumba, amelyet a titokzatos Jobu Tupaki fenyeget. Innentől Evelynre hárul a feladat, hogy a világ megmentése mellett új alapokra helyezze kapcsolatát családjával.
A Minden, mindenhol, mindenkor – ahogy a cím is – gyakorlatilag három részre tagolható: az expozícióra (minden), mely a Wang-famíliát mutatja be; a tárgyalásra (mindenhol), ami a párhuzamos világok működését és a küldetés végrehajtását tartalmazza; végül a befejezésre (mindenkor), amely az expozíció által megágyazott problémák feloldását foglalja magába. Az alegységek műfajilag eltérnek egymástól, hiszen a film első és utolsó drámai szálat kibontó harmada közé ékelődik az őrült, alternatív világokon átívelő kalandtematika. Kwan és Scheinert célja kettős: egyrészt egy koherens anya-lánya viszonyon alapuló történetet, másrészt egy jóval oldottabb, kaotikus akcióba oltott vígjátéknarratívát akarnak elmesélni úgy, hogy a két zsáner egymást erősítve juttassa el a nézőt a végső, az élet értelmét kereső, nihilista üzenetig.
 A képek forrása: MAFAB |
Azonban a törekvés nem tud maradéktalanul megvalósulni, hiszen a közbenső szegmens óhatatlanul gyengíti a film drámai erejét: ugyan a készítők gondosan ügyeltek arra, hogy az arányok megfelelőek legyenek, mégis a két műfaj természetéből fakadóan képtelen a várt módon szintetizálni. Ám azt meg kell hagyni, hogy a lehetőségekhez mérten a Minden, mindenhol, mindenkor kihozza a maximumot az alapjaiban problémás koncepcióból, főleg akkor, amikor elszabadulhat a multiverzum által biztosított korlátlan kreatív szabadság.
A film egyértelműen a középső részében van igazán elemében: a szokatlan, sokszor szürreális párhuzamos valóságok széles skáláját vonultatja fel, amelyek tele vannak utalásokkal. Az egyik valóság (és általában a verekedések) a wuxia műfaját idézik meg, van egy kis Bollywood, szakácssapka alól megjelenő mosómedve (aki egyértelműen A galaxis őrzői Mordályára hasonlít) továbbá tengernyi egyéb filmes referencia (Jackie Chan filmek, Lecsó, Mátrix, Kill Bill, stb).
A Minden, mindenhol, mindenkor narratíváját is más alkotások inspirálják: egyrészt a Lev Manovich által kifejtett adatbázis-logikát használja (végtelen halmaz, melyben a különböző elemek, jelen esetben világok egymás mellé rendelődnek), amelyet manapság rengeteg videójáték (Detroit: Become a Human, Beyond: Two Souls, Until Dawn) film és sorozat (Fekete tükör – Interaktív) aknáz ki eredményesen; másrészt a multiverzum ábrázolása sem újkeletű (Rick és Morty, Pókember: Irány a Pókverzum), bár a készítők elmondása szerint már az „elődök” előtt, 2010 óta dolgoztak a projekten. A humor pedig nagy mértékben merít a Saints Row videojáték-sorozat hektikus, abszurd világából, de a film egy jelenet erejéig áttöri a negyedik falat is.
A Minden, mindenhol, mindenkor olyan, mint egy hullámvasút, azonban ahogy annak is megvannak a magasságai és mélységei, úgy a mozi minősége is ingadozó: bizonyos periódusaiban elképesztően szórakoztató, másokban fárasztóan unalmas. Ez nagyrészt annak is betudható, hogy számos jelenetet túlzsúfolnak poénokkal, mely mennyiség szükségszerűen alacsonyabb minőségbe csap át. Hasonló kettősség jellemzi a film vizualitását is: egyes jelenetek mögött látszik a magas szintű (főleg technikai értelemben vett) képszervezési készség, míg van pár sűrű, vágásokkal és kameramozgásokkal feleslegesen teleterhelt szekvencia, melyet az emberi szem már képtelen felfogni.
Nem marad el az elkerülhetetlen tanulság sem, mely erősen a giccs kategóriájába hajlik, miszerint tanuld meg értékelni a saját életed, és ne akard más életét élni. Ezt legfőképp az anya-lánya, továbbá a férj-feleség kapcsolatán keresztül nyer értelmet: Evelynnek meg kell tanulnia megérteni Joy-t és értékelni Waymondot ahhoz, hogy képes legyen legyőzni az univerzumokon átívelő gonoszt. Gyakorlatilag az egész történet átvitt értelmű, belső utazás Evelyn tudatában, melynek végállomásánál nem egy külső erővel, hanem saját, szűk környezete felé tanúsított apátiájával kell megküzdenie.
A Minden, mindenhol, mindenkor fantáziadús, féktelen agymenés, mely nem annyira egészében, inkább a jelenetek szintjén erős: még azoknak a nézőknek is megmarad legalább két-három kiváló részlet, akik alapvetően csalódottan távoznak a moziból. Evelyn univerzumokon átívelő kálváriája egyértelműen többé válik egy átlagos popcorn-mozinál, csak nem szabad elvárni a hype-vonat által ígért „eddig még nem látott”, forradalmi filmélményt.