A kalandfilm zsánere ma már viszonylag ritka vendég a mozikban, így talán érhető, hogy Adam és Aron Nee biztosra mentek, amikor rendezésüket románccal és némi, nagyon felületes társadalomkritikával is bebiztosították. Persze még így is kérdés, hogy ennyire tisztán műfaji filmnek mekkora létjogosultsága van a mai tartalomdömpingben, de talán épp ez a rokonszenvesnek nevezhető maradiság szólítja majd meg a nézőket.
 Jelenetek a filmből |
A történet nem véletlenül emlékeztetet az 1984-es A smaragd románca című film alaphelyzetére, hiszen erre a címre maguk az alkotók is hivatkoztak a különböző interjúkban. Loretta (Sandra Bullock) a lassacskán beinduló kutatói karrierjét jóval jövedelmezőbb lektűrírásra cseréli. Könyvei – a filmből idézve – „koitális majálisként” szórakoztatják a nagyérdeműt, így a siker sem marad el. Férje halála után azonban Lorettának az írás is nehezebben megy, ráadásul szinte minden kapcsolatot megszakít a külvilággal. Valahogy kiizzadja magából sorozata következő részét, ekkor azonban elrabolja Abigail Fairfax (Daniel Radcliffe), akinek célja, hogy megtalálja a Loretta könyveiben szereplő elveszett kincseket. Kisvártatva megindul a mentőakció, a könyvborítón szereplő modell, Alan (Channing Tatum), a kiadóvezető, Beth (Da’Vine Joy Randolph) és egy titokzatos katona, Jack Trainer (Brad Pitt) igyekszik segíteni a nőnek.
Valószínűleg minden igyekezetem ellenére sem sikerült logikusan összefoglalni a film cselekményét, az azonban most kevéssé az én hibám. Ennél a mozinál ugyanis a készítők igencsak bíznak a nézőben. No, nem abban az értelemben, hogy majd gondolkodik a felvetett kérdéseken, hanem abban a tekintetben, hogy majd elfogadja a film játékszabályait. Jobban járunk tehát, ha nincsenek fenntartásaink azzal kapcsolatban, hogy szociopata milliárdosok kutatják fel a történelmi kalandregények helyszíneit, illetve valaki széleskörű ókori műveltség birtokában írja meg a historikus Szürke ötven árnyalatát.
 A képek forrása: MAFAB |
Persze ennél abszurdabb ötletekből is készültek már jó filmek, és tulajdonképpen Az elveszett városban is ott rejlett egy ennél sokkal jobb mozi lehetősége, ahhoz azonban ki kellett volna lépni a sablonokból, kicsit bátrabban elengedve a gyeplőt. Mondok is néhány példát, de kizárólag olyanokat, amelyekkel egyébként eljátszik a film: Loretta lehetne a maga tehetségét árucikké váltó, celebbé váló értelmiségi kritikája. Abigailben ott van a karikírozott techmilliárdos lehetősége, míg a sziget kizsákmányolása a mindent uralni akaró nyugati civilizáció jelképévé is válhatna.
A készítők azonban talán nem voltak elég merészek, így egy minden ízében konform romantikus kalandvígjátékot kapunk, ami a helyenként működő dinamikák és a valóban gyönyörű látvány miatt maradhat legfeljebb emlékezetes.
Sandra Bullock karrierje érdekes hollywoodi anomália. Hiába az Oscar-díj és a nagy drámai szerepek, az utóbbi években szinte csak kommersz filmekben látjuk őt. A színésznőt talán bosszantja ez (igaz, más okból, de egy időre fel is hagy a szakmával), a nézőket azonban annyira nem, hiszen Bullock kitűnő komika, jó ritmusban reagál, és sok kollégájával ellentétben nem csak a harsányságban és a túlzásokban képes megtalálni a humort.
Társa, Channing Tatum szerepeltetése szintén jó húzás, az ő karakterét még valamiféle mélységgel is sikerült felruházni. Persze teljesen hiteltelen, hogy a magára szapioszexuálisként hivatkozó (az intellektust vonzónak tartó) Loretta hogy szeret bele a nem éppen pallérozott elméjű modellbe, de Adam karakterútja önmagában értékes, hiszen Tatum külsejével logikus lenne a macsó szépfiú karaktere, ám ehelyett egy őrlődő és bizonyítani akaró hőst kapunk.
Daniel Radcliffe szinte pontosan ugyanazt a karaktert játssza, mint a Szemfényvesztők második részében, nála már érezhetően elég vastag ecsetvonásokkal dolgoztak a forgatókönyvírók, de még így sem ő járt a legrosszabbul, hanem a Beth-t játszó Da’Vine Joy Randolph, ugyanis a nagyszájú, szlengben beszélő fekete lány karaktere kifejezetten kellemetlen sztereotípia. És akkor ott van még Brad Pitt szíriai-afganisztáni-vietnámi veteránja, aki pont egy percig vicces, de sajnos ennél jóval tovább szerepel a filmben. Összességében bizony elmondható, hogy humorosnak szánt filmhez képest nagyon kevésszer van lehetőség a nevetésre.
Elsőre meglepő lehet ez a jelző ezzel a mozival kapcsolatban, de eklektikus film Az elveszett város. Minden jó poénra jut egy fáradt geg, minden izgalmas ötletre egy piócás gatyaletolás. A legjobb példa erre a film vége, ami természetesen nem is lehet más, mint a teljes happy end, de talán kidolgozottabb és érzelmesebb, mint a legtöbb stúdófilm esetében.
Az elveszett várossal igazán senki sem jár jól. Az sem, aki egy blockbusternél kétórányi üres szórakozásra vágyik, mert ahhoz mérten a mozi túl sok mindenbe belekap, és az sem, aki még egy ilyen filmtől is elvár némi mélységet. Éppen olyan színvonalú élmény ez, mint amilyenek Loretta történelmi-erotikus regényei lehetnek.