Joolz Gale

A minizenekar 2010-ben alakult Joolz Gale angol karmester ötlete és kezdeményezése nyomán, tagjai kezdetben német zenekarok szólóhangszeresei közül verbuválódtak. Alaphelyzetben (mint most) szólamonként 2-2 vonós, 1-1 fa- meg rézfúvós, 2 ütőhangszeres, tangóharmonika és zongora felállásban lépnek fel: klasszikus értelemben vett kamaraegyüttesnek nagy, kamarazenekarnak kicsi és kiegyensúlyozatlan. Az biztos, hogy nem szokványos társulás. Elsődleges céljuk – ez sem új a nap alatt –, hogy a zeneirodalom legérdekesebb zenekari kompozícióit új, szokatlan köntösben, sajátos kamarai átiratban mutassák be a klasszikus zenében kevésbé járatos vagy ellenérzéssel viseltető (fiatal) közönségnek, alternatív, a fiatalok által látogatott helyszíneken és időpontokban. Például éjféli koncerteken. Vagy underground klubokban. Új formákat, személyes közlésmódokat keresve, valamelyest Arnold Schönberg Verein für musikalische Privataufführungen (Zenei Magánelőadások Egyesülete) intim hangulatú beavató koncertjeinek módjára. Első bemutatkozó produkciójukban Mini-Mahler címmel a 9. szimfónia kamaraátiratát mutatták be, Mahler óriászenekara helyett húsztagú kisegyüttessel, óriási sikerrel. Újabb projektek következtek, részben Joolz Gale, részben felkért arrangeurök átírói munkája nyomán: Strauss 150: új perspektívák, Oroszországból lélekkel (Muszorgszkij, Sztravinszkij), Bruckner 8, Bartók határok nélkül több részben, Christian Tetzlaff közreműködésével, majd újabb Mahlerek, énekesekkel (Regula Mühlemann, Marlies Petersen), professzionális kórussal kiegészülve. Schönberg Friede auf Erden, Prokofjev 5., Sosztakovics 9. és 10. szimfónia. Mahler 10 CD-felvételük elnyerte a 2021-es év legjobb kamarazene-felvételének díját (Opus KLASSIK). A sikert soha nem kell magyarázni. Komolyzene forradalmian új stílusban, hangzásban és menő külsőségekkel – night-clubos fények, a fekete zakó alatt póló, hozzá szinte kötelezően fehér sportcipő. És egy megmosolyogtató húzás, Simply Sibelius című műsoruk plakátján ez áll: „Szex, drog, klasszikusok”.

Az április 6-i hangversenyen teljesen új összetételben hallhattuk a zenekart, a karmestert és a tangóharmonika-játékost kivéve egyetlen muzsikust sem láttunk az együttes honlapján szereplő hangszeresek közül. Ami nem baj. Húszas éveikben járó, valószínűleg zeneakadémista vagy zenekari akadémiákban szorgoskodó fiatalok játszottak – fantasztikus odaadással és szólista színvonalon, nem foglalt volna sok helyet, hogy a műsorfüzetben név szerint felsorolják őket.

A zenekar Bartók határok nélkül 1. és 2. programját többkoncertnyi darab átirata alkotja: a Kétzongorás-ütőhangszeres szonáta, az 1. hegedűverseny, az Erdélyi táncok, a Román népi táncok, és hihetetlen módon két hatalmas zenekari kompozíció, a Mandarin-szvit és a Táncszvit is. Utóbbi kettő a budapesti hangverseny sarokdarabjaiként is elhangzott, és azt kell mondanom, hiába van a fülünkben a Mandarin kezdetének nagyvárosi lármája óriászenekaros komplexitásában, az Ensemble Mini nem nyújtott kevesebbet (még hangerőben sem). Ugyanaz a hangkép, de más a megvilágítás, valahogy minden sokkal jobban „látszott”, mintha mikroszkóp alá téve és felnagyítva a folyamatot, bepillantást engedne a darabot alkotó szólamszálak szövedékébe. Nem csak a szólisztikus fúvósszólamok szólaltak meg kellő emfázissal és csodás kifejezőerővel (a technikai és egyéb tökélyekről ne is szóljunk), minden vonósszólam egyemberes, szólisztikus megszólalássá vált. Ami lágy vagy akár vaskos ecsetvonásként hangzana 20 hegedűn, itt a bartóki kamarazenéből ismert erőteljes, sokszor rusztikus és tiszta hangzással, egyben kiemelkedően szólisztikus vénával szólalt meg – nehezemre is esik bárki teljesítményét külön kiemelni. Még kevésbé tudok az átiratból „kimaradó” szólamokon sopánkodni: a produkció egésze remekül összeállt, és megkapó volt látni, milyen hallatlanul sok munkával csiszolhatták véglegessé és élményszerűvé. Mint a karmester köszöntő szavaiból megtudtuk, a Mandarin ebben a kamarazenekari átiratban premierként szólalt most meg Budapesten, szinte vicces, hogy a „Hajsza” hatalmas crescendója után nem következett az elvárható megérdemelt vastapsos siker – a karmester valahogy elütötte magát a végén, amivel bizonytalanságban hagyta közönségét. 

Fotók: BMC

A hangverseny sztárvendége a libanoni virtuóz darbuka-játékos és zeneszerző, Rony Barrak volt, aki az együttes felkérésére, jelentős darbuka-szólókat beleszőve, elkészítette a Román népi táncok kamarazenekari átiratát. Ha a Mandarin és a Táncszvit az eredetik kreatívan áthangszerelt változatai voltak, Barrak átirata inkább parafrázisnak mondható. Az Ensemble Mini jó pár hangversenyén  hangsúlyozta Bartók és az arab népzene kapcsolatát, kért fel arab zenészeket fúziós jellegű átiratok készítésére (az Erdélyi táncokat például a szír Shafi Badreddin dolgozta át). A darab előtt Barrak hosszan beszélt a Bartók zenéjében fellelhető különböző népzenei hatásokról, a zeneszerző multikulturális beállítottságáról, és konkrétan az arab népzenei elemek megjelenéséről a Román népi táncokban. Utóbbi gondolattal engem nem győzött meg, noha az arab gyűjtések tapasztalatai valóban számos Bartók-kompozícióban lecsapódtak (konkrétan és elemezhetően inkább a Mandarinban, a 44 hegedűduó egyikében, áttételesebben a népek testvériségét megfogalmazó Táncszvitben), a Román népi táncok erre nem a legjobb példa. Barrak parafrázisa nem is mindig kapcsolódott a zenei anyaghoz. Az első tétel például a darbuka hosszú, sziporkázóan virtuóz, hatásos improvizációjával kezdődött, kicsit a dzsessz-szólók modorában, ami után taps, majd más világ: megszólalt a teljes együttesben az első tánc. A 2. és 3. tétel bevezető szólóimprovizációi már felismerhetően (lazán, de szervesen) kapcsolódtak a bartóki alaphoz. Ezeket két másik remek közel-keleti hangszeres produkálta, egy ney- és egy buzukijátékos, akiknek a nevét ugyan bemondták egyszer, de a műsorfüzet nem tartalmazta, és hosszas kutakodás-levelezés után sem tudtam kinyomozni. Végül az 5. tánc ismét a darbuka jutalomjátéka volt, kevéssé szerves, hosszú improvizációjával, taps, majd a tulajdonképpeni tételt elkezdve a hatásos végjátékhoz a színpad minden muzsikusa becsatlakozott. És igen, itt már érezni lehetett a darab végét, ahogy a műsort záró Táncszvit végén is: nem is maradt el a magyaros vastaps (ami a külföldi muzsikusok menetrendszerű tanácstalan meghökkenését, majd megkönnyebbült örömét okozza). Kár, hogy még a BMC ritkás széksorait sem töltötte meg a közönség.