A pandémia miatt amúgy is kissé időérzékét vesztett nézőt a színpadot keresztbe-kasul szabdaló, áttetsző tüllfüggönyök fogadják, amelyek előrevetítik, hogy korok és világok határán járunk – a középkor és a 21. század, egy húsz évvel ezelőtti lovasbaleset ideje és a jelen, valamint a közvetlen valóság és a szerepjátszás, a társadalmi normalitás és az önvédő őrület között.
 Kaszás Gergő |
Körkapcsolásos monitorok lepik el a teret, amelyek a jelent idézik, már csak azért is, mert ameddig a fény kialszik, és a játék kezdetét veszi, olasz nyelvű futballmeccs fut az összes képernyőn, később azonban, mintegy perspektívába helyezve a nézőt, középkori ruhába öltöztetett alakok, császár és toszkánai őrgrófnő tűnik fel rajtuk (díszlet és jelmez: Pallós Nelli). 21. századi életképnek vagyunk tanúi, a színpadon megjelenő szereplők mégis középkori öltözetet viselnek, amire a hosszas expozíció meg is adja a magyarázatot: uruk már jó húsz éve, egy tragikus lovasbaleset után, IV. Henrik német-római császárnak képzeli magát, és alattvalóit arra kényszeríti, hogy részt vegyenek a történelem időkerekének visszaforgatásában. Egy háborodott elméjű lakik ezen a helyen szolgái társaságában, aki „népét” abba a képzetbe fojtja, hogy ezer évvel korábban, a 11. században élnek. Tét nélküli világban, ahol már minden eldőlt – le van írva, hogyan, ennek bármelyik históriáskönyvben utána lehet olvasni –, ahol nincs bizonytalanság és szorongás; igaz, jövő sincs. Csak a lassan, medrét veszítve folydogáló idő, amely valós dimenziójától mentesen még az elmúlással sem kecsegtet.
Kényelmes, bár meglehetősen passzív pozíciót kínál a nézőnek Pirandello azzal, hogy a villába érkező vendégsereg ürügyén már az elején elmondja a világból kiszakadt férfi kórtörténetét. Akármennyire ad is gyors helyzetjelentést IV. Henrikről (valós neve nincs), az első jelenetek ebben az előadásban mégis hosszadalmas, történelmi adatokkal túlzsúfolt, veretes szövegű bevezetőnek hatnak, amelyek súlyán csak az alattvalók hadának az abszurditást evidenciaként kezelő megnyilvánulásai és később az indulatain (is) uralkodó IV. Henriket megformáló Kaszás Gergő jelenléte tud enyhíteni. Susán Ferenc rendezése, bár némi komikummal igyekszik fellazítani a nyitójeleneteket, a nézőtől magasfokú koncentrációt igényel, és csak az segít túllendülni a Canossa-járás körülményeit is felelevenítő számos dialóguson, hogy – ha máshonnan nem, a színlapról – tudjuk, a készpénznek vett állítás – urunk megbolondult – erősen kérdéses.
 Kaszás Gergő és Bozó Andrea |
Már mindenki jelen van a színpadon, csak az nem, aki körül ez a világ forog, akinek a gyógyításáért összesereglett a régi társaság: a nőiességéből mit sem veszített, ma is vonzó és impulzív, a történtekért valamiféle felelősséget érző Mathilde őrgrófnő Bozó Andrea alakításában, félénk, tartózkodó lánya, Frida Hege Veronika megformálásában, Móczár Bence fiatal, zöldfülű, ám kellőképp határozott őrgrófja, Máté Krisztián cinikus, az őrgrófnőtől folyton lesajnáló megjegyzéseket kapó Belcredi bárója és az okoskodó elmegyógyász Rácz János személyében. Azért gyűltek össze, hogy – dramaturgiai fordulatként – megkíséreljék „fellebbenteni a függönyt” és visszahozni IV. Henriket a jobbnak vélt jelenbe, a lovasbalesetet követő második évtized valóságába. Bravúros színjátékba fognak: Bozó Andrea a bűntudattal küzdő, vonzó humanitárius segítőt, Máté Krisztián a támadó védekezéssel taktikázó pancsert játssza – kiemelkedve a népes szereplőhad közül –, és persze a császár kedvéért, az úri színjáték részeseként az ezeréves szerepekben is jól teljesítenek.
A dráma ismerői tudják, szerelmi történet áll a háttérben, amely a lovasbaleset előtt kezdődött, és a fojtott érzelmek még elég lobbanékonyak ahhoz, hogy ismét törést okozzanak egy újrakonstruált önképben, azaz felvessék a kérdést: valóban megőrült-e ez a férfi, vagy csak szerepet játszik? És ha csak szerep mindez, mi vezérli a mögötte megbújó személyiséget? Ez a rendezés egy lehetséges tétje: képes-e minél hosszabban fenntartani a bizonytalanságot? A válasz nem; hamar túllendülünk azon, hogy abban bízzunk, valami rendkívüli felismerése előtt állunk, és a katarzis végig várat magára.
Szervét Tibor 2005-ben Stefano de Luca rendezésében a Radnóti Színházban – Latinovits Zoltán után szabadon – kóchajú, fehér arcú bohócként lépett színpadra, és formálta meg Pirandello a társadalmi elvárásokra reagáló, szerepjátszással vívódó énjét IV. Henrik császár személyében. S amit megjelenített, valóban vívódásnak hatott, komoly intellektust feltételező mérlegelésnek, amivel a néző együtt „lélegzett” – Szervét ezzel az alakítással emelte piedesztálra az előadást.
 Jelenetkép. Fotók: Komka Péter. A képek forrása: Szkéné Színház |
Kaszás Gergő inkább látszik a bolond paródiáját pompásan előadó, a mimikában, mozgásban, hadarásban, kiabálásban rejlő lehetőségeket a végletekig kihasználó színésznek, aki kétértelmű megjegyzéseivel és külön életet élő arcizmaival habókos zavarodottként meg-megnevetteti a közönség egy részét (vélhetően azokat, akik először látják Pirandello nehézsúlyú drámáját). Noha csak egyetlen világos tincs, afféle vendéghaj utal arra, hogy szerepet játszik – IV. Henrikét egy mai arisztokrata helyett –, „álarca” tehát nem, inkább ruházata különbözteti meg valóságos külsejétől, a szenvedésbe belerokkant IV. Henrik Kaszás Gergő megformálásában alig ébreszt empátiát a nézőben. Azt reméljük, ez nem is áll sem a rendező, sem Kaszás Gergő szándékában. Ugyanis ami ezzel a IV. Henrik bőrébe bújt emberrel történik, az mindannyiunk útja egyben: szerepet játszik, és ezt tudjuk az elejétől. Már csak az a (pirandellói) kérdés – és az előadás erre koncentrál –, miért teszi ezt.
A szerző nem marad adós a magyarázattal, de ez még kevés ahhoz, hogy az evidencián túl hozadékot is kínáljon a „pirandellizmusként” ismert tételszerűségtől nehéz előadás. Amikor azonban a már önmagát leleplezett férfi felkéri szerelme, Mathilde őrgrófnő lányát, és szédületes tánc veszi kezdetét– Hege Veronika eddig alig látható arca félelmet, Kaszás Gergőé diadalittas, őrült gőgöt tükröz, miközben a pár kényszeredetten összesimul –, végre elgondolkodunk azon, hogy a villa lakója, bár álarcától megvált, mégiscsak őrült-e (zene: Romhányi Levente, Balázs István). Nyíregyházán Dragomán György Kalucsni című darabjának (rendezte: Szikszai Rémusz) legfontosabb jelenete ennek a mozzanatnak az előképe. Dragomán az emberi kiszolgáltatottság témáját körüljáró drámájában Kaszás Gergő a szekus Veress elvtárs személyében veszi el keringőnyi idő alatt a következő generáció jövőjét. A történelem ismétli önmagát. Pirandello IV. Henrikje is a jövővel játszik, és azzal nyer fenomenálisan nagyot, ha kiszáll a mérkőzésből. Hogy követjük-e, felvett szerep, maszk kérdése. Mert viseljük, pedig már nem is kötelező.