Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZEMÉRMES KÖZLÉS

Ari-Nagy Barbara – Bodor Johanna – Szabó Máté: Déjà vu / Miskolci Nemzeti Színház
2022. márc. 20.
A Miskolci Nemzeti Színház Déjà vu előadása méltányolható szándékkal létrehozott zenés-táncos történelmi tabló Magyarország elmúlt százegynéhány évének emblematikus pillanataival, jól összeválogatott zenékkel, de az idegen tájról érkező néző számára túl kevés helyi érdekkel. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Kivilágos kivirradtig, Kabaré, Hegedűs a háztetőn, Feketeszárú cseresznye – a Miskolci Nemzeti Színház repertoárján az utóbbi években hangsúlyosan szerepelnek azok az előadások, amelyek alulnézetből mutatják meg a 20. század történelmi traumáit. A Déjà vu logikusan illeszkedik ebbe a sorba, ám míg az említett történetek a lezárt múlt nem kevés tanulsággal bíró példáival tartanak tükröt a jelennek, ez az időutazás az I. világháborúval kezdődik és egészen napjainkig tart.

dejavu1
Fodor Tamás

Az alkotóknak van arra gondja, hogy kontextust teremtsenek: az előcsarnok asztalkáin régi napilapok egy-egy oldalának fotókópiáit böngészhetjük. Nem csupán az országos sajtót olvasgathatjuk, hanem a helyi kiadványokat is. Ott van köztük a Miskolczi Napló politikai napilap címoldala, amely egy több kolumnás cikkben Magyarország fekete péntekjének, azaz a trianoni „békeszerződés” (így, szigorúan idézőjellel!) aláírásának közhangulatát igyekszik megragadni, tudósítva mindenről, a nemzetgyűléstől az utcai tüntetésig; ugyanott kis színesként közölve egy gombamérgezésben elpusztult család szomorú halálhírét is. Egy Népszava tűzijátékfotóval, Nagy Imre elvtárs üzenete Borsod megye népéhez 1956. október 25-i keltezéssel – családi mikrotörténeteink adnak nézőpontot a 20. századhoz. Reménykeltő a felvezetés, és ez sem előzmény nélküli a színház repertoárját tekintve. Bár Mikó Csaba Agavéja jól sikerült drámának kevéssé mondható, erénye azonban, hogy a rendszerváltást és annak veszteseit tematizálta Miskolc történetén és lakóinak életén keresztül. Szimpatikus és dicséretes gesztussal éltetik a Diósgyőrt a Producerekben, igaz, hogy organikusabb helye lenne ennek a poénnak egy klasszikus kabaréban. De hogy ne mindig csak fanyalogjak (spoiler: pedig fogok még, és előre sajog a szívem), mondok jót is: a Jóembert keresünk díszlete leképezett mindent, amit a Sorsod Borsod jelent.

dejavu3
Jelenet az előadásból

A Szabó Máté rendezte Déjà vu ígéretesen kezdődik kint, és ugyanúgy folytatódik bent. A színpadon újra a színházi előcsarnok fogad, ahol mintha csak néhány percet visszaugranánk az időben, magunkat látjuk toporogni a beengedésre várva. Majd átfordulnak a díszletfalak, átalakul a tér, és a színházzal a valóságban szomszédos Déryné presszó neonja alatt a színház összes tagozatáról érkező művészek kimondott szavak nélkül mesélik el egy évszázad történelmét. Alul- és felülnézetből, a két nézetet mintegy egymásra kopírozva mutatják meg, hogyan hagy nyomot a nagypolitika a hétköznapokon, hogyan szól bele a mindenkori hatalom a kisemberek életébe. Mintha csak egy színesen illusztrált, szép vastag Magyarország története album elevenedne meg.

dejavu4
Jelenet az előadásból

Az ötlet, hogy egy-egy korszakot egy jellemző helyzetben emblematikus dalok és divatos táncok idézzenek meg, igazán remek, mert a test közvetlenül, direkt módon és ösztönösen reagál ezekre az emlékimpulzusokra. A zene azonnal atmoszférát teremt, és ugyanúgy sűrítve absztrahál, mint a mozdulat, a dalszöveg pedig ebben a helyzetben miniatűr monológként működik. A műfaji ősforrás A bál, Jean-Claude Penchenat és a Théâtre du Campagnol előadása, amelyet Ettore Scola filmadaptációjából ismert meg a világ, a magyar példa pedig a Vígszínház már-már legendás Össztánca, ami a koreográfus, Bodor Johanna révén, szép színháztörténeti szálként, közvetlenül kapcsolódik a Déjà vu-höz. Az előírásszerűen alkalmazott dramaturgiai szabályoknak megfelelően előre kiszámítható, milyen történelmi események, ha tetszik: közhelyek követik egymást a flashback után: az I. világháború, Trianon, a fasizálódás, a II. világháború, az ötvenes évek és a személyi kultusz, az 1956-os forradalom, a konszolidáció, a legvidámabb barakk és a szocializmus évtizedei, a rendszerváltás, hogy visszaérkezzünk rosszkedvünk hosszú ideje tartó telébe. Az előadás legfontosabb állítása az – Feczesin Kristóf kaméleonszerűen változó karaktere által –, hogy fölöttünk jöttek-mentek a rezsimek, de a köpönyegét, mentéjét, lódenkabátját, bőrjakóját stb. a mindenkori hatalomnak megfelelően ki-be fordító, azt morál és elvek híján könnyedén lecserélő örök gerinctelen elpusztíthatatlanul velünk maradt ott, ahol a Duna csak folyt.

dejavu5
Jelenet az előadásból

De hogy a Szinva partján mi történt, arról sajnos nem kapunk konkrét információt. A játék Cziegler Balázs tervezte praktikus és ökonomikus, ám teljességgel lélektelen tere a szellemesnek kevéssé mondható átváltozásaival együtt sem válik szimbolikus (helyi köz)térré. Az országtablón ott az obligát zenélő Edda-képeslap, de azon kívül hiányoznak a beazonosíthatóan helyi képek. Amit a miskolci színpadon látunk, nem tragikusan, édes-búsan, önironikusan, kritikusan, racionálisan vagy legalább valahogyan magyar. Mégis ez a kisebbik probléma. A nagyobbik az, hogy annyira általánosan magyar, hogy bárhol, akár Szolnokon is lehetne. Jó, nem, mert akkor biztosan lenne az előadásban egy plusz jelenet, az Olaj férfi kosárlabdacsapatának 90-91-es bajnoksága. (Tessék, itt aztán joggal lenne helye  a városidentitás-képző erővel bíró focinak, mert a Diósgyőrnek voltak szép pillanatai, még a nemzetközi kupaporondon is.)

Az eklektikus zenei világ dramaturgiai kötőanyaga az előadáson végigvonuló enigmatikus Philip Glass-hegedűverseny. A jó ízlésű válogatásban perfekt arányban állnak a megkerülhetetlen, az emblematikus, a meglepetésként ható vagy épp teljesen ismeretlen zenék, amelyek hol egymásba folynak, hol markánsan elválnak egymástól. Ám miközben még a konkrét eseményekhez ikonikusan kapcsolható művek – teszem azt 1956 és az Egmont-nyitány – képesek általánossá tágítani a tapasztalatot, a rádióbejátszásokban megszólaló emberi beszéd az előadás rendszerét tekintve zavaróan hat.

dejavu6
Jelenet az előadásból. Fotó: Éder Vera. Forrás: Miskolci Nemzeti Színház

Az elegancia és a divatbűnök évtizedei között stiláris egységet teremt Füzér Anni, aki különb-különb kisfeketéket ad alapruhaként mindenkire, hogy a sok everyman és everywoman aprólékos odafigyeléssel kiválasztott kabáttal, kalappal, kesztyűvel és egyéb kiegészítőkkel egyénüljön és simuljon a korba. Gyorsöltözések és gyors figuraváltások közepette nem kérhető számon kontúrokon túli helyzet- és karakterteremtés. Korlátozott a színészi játéklehetőség, hogy a közreműködők ebben a zsúfolt tablóban egy-egy tünékeny pillanatra kiragyogjanak a tömegből. Nagy alakítások nincsenek, nem is lehetnek, ez a tabló eleve nem a részletek műfaja. Vannak szép pillanatok, viszek is haza belőlük. Itt-ott megjelenik a líra, a személyes alkotói viszony, de túlzottan szemérmes a közlés. A darab szándéka tiszta, az viszont nem derül ki, mi az ügy, az ambíció, ami miatt és végett az előadás megszületett. A kor(ok) szellemét megidézik, a helyét nem.

Az előadás adatlapja itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek