Út a díjesőig
2022.03.16.

A Mariano Cohn-Gastón Duprat rendezőpáros legújabb filmje a filmkészítés kulisszái mögé kalauzolja a nézőt. Törnek a díjak, repkednek a káromkodások, de idővel semmi kétség: az utóbbi időszak egyik legintelligensebb vígjátékával van dolgunk. VIGH MARTIN KRITIKÁJA.

Egy gyógyszermágnás (José Luis Gómez) életének alkonyán úgy érzi, hiába a pénz és a csillogás, halálakor semmi maradandót nem hagy majd maga után. Épp ezért szeretne egy utolsó nagy dobást. Egy ideig hídépítésben gondolkodik, végül azonban a film mellett teszi le a voksát. Ő akarja finanszírozni minden idők legfontosabb alkotását, ehhez pedig természetesen a szakma legjobbjaira van szükség: a menő művészfilmes rendezőre, Lola Cuevasra (Penélopé Cruz), a színpadi veterán Iván Torresre (Oscar Martínez) és a filmcsillag Félix Riveróra (Antonio Banderas). A szedett-vedett hármas közös próbái közben pedig nem csak róluk, de a kortárs film problémáiról is izgalmas képet kaphatunk. 


Jelenetek a filmből

Az eddigiekből is jól látszik, hogy az Út a díjesőig sztereotípiákkal dolgozik. A Penélopé Cruz által hihetetlen lendülettel megformált Lola mindannak a parodizálása, ami a közönség fejében a szerzői filmessel kapcsolatban él. Olvashatatlan, ezer anyagból összeállított jegyzetfüzettel járkál, teljesen elvetemült ötletei vannak, módszereinek alapeleme a színészek kellemetlen helyzetbe hozása. Aztán ott van Iván, aki évtizedek óta a spanyol színjátszás egyik legnagyobb alakja, valamint Félix, a hispán Vin Diesel, aki nem tud sportkocsik és huszonéves modellek nélkül megjelenni. Kommersz és művészi, film és színház találkozik tehát ebben a produkcióban, a fő kérdés pedig az ilyen művek esetében mindig az, hogy a sztereotípiák mennyire árnyaltan jelennek meg. 

Ilyen szempontból pedig a Mariano Cohn-Gastón Duprat páros munkájára nem lehet panasz: az Út a díjesőig képes érdemben továbblépni a kiindulópontján. A film szemtelenül és több szinten vicces. A vizuális humor (még szerencse, hogy Lola szobájában többször járunk, hiszen majd’ minden berendezési tárgyra érdemes figyelni) éppúgy érvényesülhet, mint a csípős dialógusok. Ráadásul a mozi arra is ügyel, hogy ne csak a filmes közegben otthonosan mozgóknak szóljon. Bizonyos rétegei minden bizonnyal csak a filmrajongók számára világosak, ám a poénok többsége könnyen érthető, miközben egy pillanatig sem ízléstelen. 


A képek forrása: MAFAB

Félek ennél a filmnél ennyire kétdimenziós ellentétet alkalmazni (hiszen végső soron éppen az ilyenekkel szemben fogalmazza meg magát), mégis úgy érzem, hogy tanulságos, ha ezt a filmet összevetjük a fősodorbéli hollywoodi vígjátékokkal. Természetesen rögtön hozzá kell tenni, hogy a tengerentúlról is jutnak eszünkbe olyan mozik (elég csak, mondjuk, Judd Apatow filmjeire gondolni), amelyeknek sikerül tartalmasan szórakoztatni, de sajnos a műfaj hollywoodi képviselői többnyire alapigazságként fogadják el, hogy csak akkor tudunk nevetni, ha a mondanivalótól megkímélnek minket. Időről időre mégis jön egy olyan film, ami megmutatja, hogy nem kell lebecsülni a nézőt. Az Út a díjesőig úgy tud szórakoztatni, hogy közben árnyalja a karaktereit, teret ad a színészeinek, sőt még a filmipar aktuális helyzetét is kritikával illeti. 

Idővel kiderül, hogy a macsó sztárt és a könyvmoly színészistent is ugyanaz hajtja. Egyikünk sem érzi igazán hasznosnak magát, hiszen míg az előbbi a valódi mélységet hiányolja a munkáiból, addig az utóbbi sosem tudott igazán széles réteget megszólítani. De persze Lola sem biztos magában: hol vannak már a régi díjak, mit érnek a korábbi sikerek? A főszerepeket alakító három színész egyformán fantasztikus, mégis Penélope Cruzt és Antonio Banderast emelném ki. Cruzt elsősorban azért, mert ennyi év és ennyi nagy szerep után is képes újat mutatni, Banderas pedig önfeledten figurázza ki saját magát. Óriási színészi kihívás, hogy egy szerep úgy legyen túlzó, hogy közben a mélysége is megmaradjon, Félix esetében azonban pontosan ez történik. 

Mindez, amit eddig leírtunk, csupán egy színvonalas műfaji filmet eredményezne. Az Út a díjesőig azonban túllép ezen a kategórián, amikor kortárs filmes kérdésekben állást foglal. Az utóbbi években erőre kapó #metoo-mozgalom (sok egyéb mellett) arra is felhívta a figyelmet, hogy érdemes felülvizsgálni a korábbi közvélekedést, mely szerint a művészetért érdemes mindent feláldozni, a nagy mű bármilyen áldozatot megér. 

Lola is így van ezzel, sajátos módszereivel szinte szó szerint terrorizálja a színészeit. Ám idővel fel kell tennie a kérdést, hogy joga van-e ehhez. Nem épp ez idézte elő a tragédiát? Persze a rendezők nem felejtik el, hogy végső soron vígjátékra váltottunk jegyet, így kiderül, hogy az egész gondolatmenet egy félreértésből indult ki, a kínzó kérdések azonban ott maradnak. De a film ugyanígy tematizálja a művészet politikai irányultságú bírálatát is. Lola elkészülő művében a kritikusok a női szerepek felülvizsgálatát látják, míg a rendező szerint végtelenül korlátolt gondolkodásra vall, ha valaki minden alkotást identitáspolitikai szempontból értelmez. 

A művészet önmagában is érték: ez az Út a díjesőig legfontosabb üzenete. És mindezt épp azáltal tudja hitelesen közvetíteni, hogy képes mindenkihez szólni, de ezt nem az igényszint lejjebb rugdosásával teszi. 

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Vigh Martin