A kabuki négyszáz éves japán színházi műfaj, amely annak ellenére követhető és élvezhető a mai nézők számára, hogy térben és időben egyaránt távoli kultúrából származik. Ellentétben a középkori nó-játékkal, amely inkább a 14-15. századi Japánban uralkodó szamuráj osztálynak szánt kifinomult és komor misztériumjáték volt, az Edo-korszakban (1603–1867) a nagyvárosi polgárság számára készülő populáris kabuki produkciók már a kereskedői réteg hétköznapjairól és problémáiról szóltak. Miután Japán e korszak végén több mint kétszáz évnyi bezárkózást követően nyitott a külvilág felé, egyre többen megismerkedhettek nyugaton is a kabuki látványos mie pózaival, gyönyörű jelmezeivel, arcfestésével és zenéjével, és egy, a korabeli európai színházétól igen eltérő előadói hagyománnyal.

Kócsaglány. Fotó: Fukuda Naotake

Magyarországon sajnos ritkán találkozni eredeti, teljes japán színházi előadásokkal. Kabuki produkció utoljára 2014-ben járt nálunk, amikor a fiatal Nakamura Kazutaró vendégeskedett a Művészetek Palotájában a Kócsaglány című kabuki táncdarab leegyszerűsített változatával, azelőtt pedig az Operaház adott otthont 1996-ban egy háromrészes kabuki díszelőadásnak a magyar államalapítás 1100. évfordulója alkalmából. 

A Cinema Kabuki vetítéseinek jelentősége, hogy rendkívül jó kép- és hangminőségű felvételek segítségével betekintést engedtek a magyar közönség számára a kabuki sajátos világába. A Japán Alapítvány emellett felkérte Duró Győző dramaturgot, a távol-keleti színházak szakértőjét, hogy a programot megelőző héten webinárium formájában tartson bevezetőt a kabuki műfaja iránt érdeklődőknek.

A programsorozat első és harmadik napján egy-egy soszagotót, azaz táncdarabot láthattak a nézők. A már említett Kócsaglány (Szagi muszume) címszerepében ezúttal V. Bandó Tamaszaburót, korunk legismertebb onnagatáját, azaz női szerepekre szakosodott férfi színészét láthattuk, amint a kócsaggá változott lány szerepében egy boldogtalan végkimenetelű szerelem miatt a pokolban szenved – mindezt hulló hó közepette, elégikus samiszen zenével és látványos nyílt színi jelmezváltásokkal (hikinuki) kísérve. 

Oroszlánok tánca

E lírai hangulattal éles ellentétben állt a másik táncdarab, az Oroszlánok tánca (Rendzsisi), amely három mitikus oroszlán erőteljes és ünnepélyes játékáról szólt. A Sakkjó (A kőhíd) című nó-játékon alapuló klasszikus kabukiban két oroszlán, egy apa és kölyke őrzi a Paradicsomba vezető hidat a kínai Szeirjózan-hegy magaslatán, ebben a speciális változatban viszont a kilencvenes és kétezres évek elejének legendás kabuki-színészét, XVIII. Nakamura Kanzaburót két fiával láthattuk táncolni kisméretű, rituális oroszlánfejekkel a kezükben. Később pedig már valódi oroszlánalakban magasodtak a nézőtér fölé hatalmas, vörös, illetve fehér sörényüket rázva.

A második napon vetített Az elátkozott kard (Kagocurube szato no eizame) című darab egy szevamono, tehát az Edo-kori Japánban játszódó dráma volt, amely Dzsirózaemon, a himlőhelyes arcú vidéki kereskedő és Jacuhasi, a gyönyörű fővárosi kurtizán kapcsolatáról szólt. A 2012-ben rögzített szerelmi bosszúdrámában a már említett táncdarabok két főszereplője találkozott, és képet kaphattunk arról, milyen lehetett az élet Edo (a mai Tokió) csillogásáról híres vigalmi negyedében, Josivarában. Az előadás egy erősen stilizált gyilkossággal végződik, és kiemelten fontos jelenet előtte, amikor a kurtizán elutasítja addigi kuncsaftja szerelmét. Jóval realisztikusabb ábrázolásmód ez a táncdarabokhoz képest, még ha idegen is számunkra a jelenetben alkalmazott lassabb, ismétléseken alapuló tempó, és az igencsak eltúlzott színészi játék.

Az elátkozott kard

E három előadás révén a nézők megismerkedhettek a ma is előadott, klasszikus kabuki-színház főbb eszközeivel. Az egész Cinema Kabuki sorozat talán legizgalmasabb előadása mégis a negyedik, egyben utolsó napra került. A Nezumi, a tolvaj címet viselő előadást Noda Hideki, a legutóbbi századforduló kortárs japán színházának egyik legjelentősebb alkotója, a Tokyo Metropolitan Theater művészeti vezetője és a NODA MAP színházi társulat alapítója írta és rendezte, a címszerepben a már ismerős XVIII. Nakamura Kanzaburóval. A produkció a Nezumi kozó („A Kisegér”) című, a 19. században és 20. század elején igen népszerű bűnügyi kabuki-darab kortárs átirata volt. Az eredeti alkotás egy valóban létezett tolvajról, Nakamura Dzsirokicsiről szólt, aki a legenda szerint egyfajta japán Robin Hoodként lopott a gazdagoktól és adott a szegényeknek. 

Noda előadása bátor szatíra, nagyon is mai átirat, amely a kabuki színházi formát már ironikusan használja, és az eredeti történetet is a színház a színházban eszközével távolítja el magától. Francia bohózatokat és brechti színműveket juttatnak a néző eszébe Noda dramaturgiai megoldásai, és egy olyan, erősen 21. századi világképet sugall a rendezés, amelyben hiteltelen lenne már az eredeti kabuki – nyugati fogalommal élve – romantikus gondolkodásmódja. A Kisegér itt többé nem a hős tolvaj, hanem egy szemfüles és kapzsi koporsókészítő, az igazság pedig alulmarad a bűnben élő hatalmasságokkal szemben. 

Nezumi, a tolvaj. Fotók: Shochiku

Noda japán alkotó, jól ismeri a hagyományos kabuki kultúrát, a 2003-as előadás viszont már egy olyan Japánban született, amelynek kultúráját és társadalmát nyugati eredetű változások is meghatározzák. Ez lehetett az oka annak, hogy éppen ez az egyébként japán nyelvi humoroktól is hemzsegő előadás tűnt a leginkább érthetőnek a magyar nézők számára – és hasonlított a legkevésbé ahhoz a klasszikus kabukihoz, amellyel a korábbi vetítéseken találkozhattak.

A vetítéssorozat különösen izgalmas vonása volt az, ahogyan a négy választott előadás összefüggött egymással. Természetesen nem a cselekmény, hanem visszatérő eszközeik révén: korunk leghíresebb kabuki-színészeit láthattuk különböző szerepekben, koreográfiai elemek ismétlődtek, és arra is volt példa, hogy az egyik előadás megidézzen egy-egy képet a másikból. Ugyan nem láthattunk a három fő kabuki alműfaj közül történelmi darabot (dzsidaimono), kaptunk viszont helyette kiváló példákat a kabuki hagyományait leginkább őrző táncdarabokra, és egy megoldási kísérletet is arra, miként lehet megújítani egy igen régi, erős, és ma is létező színházi hagyományt.

(A szerző részt vett az eseménysorozattal kapcsolatos háttérmunkában, rövid felvezetőket tartott a vetítések előtt, valamint közreműködött moderátorként Dr. Duró Győző webináriumán. A cikkben a magyaros átírást követte, és a nevek esetében az eredeti japán – egyébként a magyarral megegyező – névsorrendet használta.)