A Káva Kulturális Műhely évtizedek óta készít komplex színházi nevelési foglalkozásokat diákoknak A Résztvevő Színháza (ARS) módszertanával. Habár a társulatot leginkább ezen munkásságáról ismerhetjük, egyéb, különösen a társadalmi felelősségvállalást erősítő projektjeinek eredményei évről évre egyre láthatóbban vannak jelen a magyar függetlenszínházi életben. Aziskoláját! című előadásuk éppen egy ilyen közösségi színházi alkotófolyamat eredményét rögzíti.
 Takács Gábor |
A Drezdai Állami Színház (Staatsschauspiel Dresden) „polgárok színpada” elnevezésű (Bürgerbühne) részlege nevéből adódóan a helyi civilek bevonásával készít előadásokat. A színház több különböző programon keresztül vonja be a helyieket az alkotófolyamatba attól függően, milyen mélységben kívánja őket megszólítani. A Káva társulata 2018 áprilisában tanulmányi út keretein belül látogatta meg a drezdai színházat, amely találkozás szemmel látható tanulságokkal és adaptálható módszertani ötletekkel szolgált, erre enged következtetni Balassa Zsófia beszámolója is.
A Káva 2019 februárjában indította el az Állampolgári Színház elnevezésű közösségi színházi projektjét, amelynek keretein belül még ebben az évben Sereglei András és Somorjai Márton civilek bevonásával hozott létre előadást a „lakhatás – otthon” témakörén belül. A rákövetkező évben a színész-drámatanárok segítségével a három hónapos próbafolyamat során a klímatehetetlenséget járták körbe a résztvevők. Az Aziskoláját! című előadás szereplői 2021. szeptemberében egy workshop keretein belül találkoztak először egymással. A néhány hónapos folyamat végeredményét a MU Színház nagytermében adta elő a főként pedagógusokból (Előd Nóra, Pénzes Edina, Lantos Istvánné, Nóra, Násztorné Réczey Éva, Nagy Anikó, Kertész Luca, Prinz Dorottya, Flaskay Zsuzsa, Kiss Gabriella, Glasshütter Melinda, Bognár Roman, Szélpál Stefi) álló, de színész-drámatanárokkal (Somorjai Márton, Takács Gábor) kiegészült csoport.
 Flaskay Zsuzsanna, Előd Nóra |
A pást színpad közepén kopott, régi, zöld iskolapadok és fekete vas székek láthatók, a tér egyik szélén emelvény, a másikon pedig egy mikrofon, mögötte takarás. A takarás fekete vásznáról lelógó zöld, krepp papírból készült boszorkánylépcső már önmagában, a berendezési tárgyak nélkül is megteremti az állami iskola osztálytermeinek, zsibongóinak hangulatát (látványtervező: a másik Kiss Gabriella). Szívszorító, hogy éppen ebben a környezetben hangzanak el a pedagógus lét legmélyebb vallomásai.
Az előadás számos jelenetből áll, amelyek a tanárok hétköznapi nehézségeit mutatják be feltűnő részletességgel, jóval túllépve a diákok és szülők okozta problémákon. Az egyértelmű kihívások felvillantása mellett ízléses önkritikával jeleníti meg a pedagógus közösségen belüli széthúzásból, érdekkülönbségekből adódó árulásokat és kicsinyes bosszúkat is. Az etűdök formanyelve rendkívül változatos a hagyományos párbeszédes jelenetektől egészen az elvont, mozgásra és kántálásra épülő megoldásokig. A szereplők talán mindegyikének volt legalább egy olyan jelenete, amelyben vezető szerepet játszott, esetleg maga narrálta a történéseket. Ez a felépítés természetesen adódik abból, hogy a projektben résztvevők saját történeteikből alkották meg az előadás szövetét, amelyből aztán Róbert Júlia írt végső színpadi szöveget.
 Somorjai Márton. Fotók: Csoszó Gabriella. Forrás: Káva Kulturális Műhely |
Sereglei András rendezésében visszatérő elem a mikrofon előtt, zenei kísérettel előadott monológ. A játszók által írt szövegek mindegyike Örkény István Leltár című egypercesének tanári szempontú intertextualizálása. Az eredeti műhöz hasonlóan a szereplők leltár-szerűen veszik számba a pedagógus lét számukra meghatározó elemeit és azt, miért is vannak a pályán minden, a jelenetekben bemutatott nehézség árán is. A „mitől jó, akkor is, ha éppen rossz” szemlélet abszolút kiemeli az előadást az önsajnáltatás gödréből, és bemutatja az egyébként is nehéz élethelyzetek érzelmileg paradox voltát. Vagyis azt, hogy az árulások és megalkuvások mögött mégis ott van a szakma és elsősorban a gyermek szeretete. A Somorjai Márton által megformált, egyetlen egyszer megszólaló diákkarakter még tovább árnyalja az etűdökben és monológokban megjelenő tanári dilemmákat. A minden konfliktushelyzetban jelenlévő gyermek ebben az előadásban sokszor szó szerint a két vitatkozó fél között ül, vagy járkál. Húsbavágóan egyszerű leképezése ez annak a hétköznapi ténynek, hogy a közoktatás méltatlan helyzeteket kínáló mindennapjaiban mindig ott van a diák, akiknek minden a feje felett zajlik. Az előadás azonban nem csupán a monológokkal, de az abszurd humor eszközével is megidézi az örkényi hagyatékot. Annak ellenére, hogy a jelenetek többsége a számos formában megjelenő megaláztatást mutatja be, a közoktatással bármilyen kapcsolatban lévő néző nem tudja megállni, hogy ne nevessen például a túlzott adminisztráció abszurditásán.
Habár az előadás próbál olyan, tisztán színházi hatásokkal élni, mint az elidegenítő zene, a fényhasználat és a már említett mozgásos egységek, nézőként mégis főként a folyamatban kiteljesedő résztvevőkre figyelünk. A saját élethelyzeteiket bemutató játszók minden manír nélkül, a hibázásokat és pontatlanságokat bevállalva tárják a nézők elé a hónapok alatt egységgé formált gondolataikat. A kontextus ismerete ebben az esetben kell, hogy vezesse a néző fókuszát, ugyanis, ha az előadást nem egy folyamat részeként, hanem önmagában megállni akaró színházi élményként tekintjük, hamar elfáradhatunk a monológok és etűdök sorjázásában. Ha viszont értő lencsén keresztül tekintünk az előadásra, akkor egyedi lenyomatot kaphatunk a magyar közoktatás emberpróbáló hétköznapjairól.
Az előadás adatlapja a Káva Kulturális Műhely honlapján itt található.