Tihanyi Ildi díszlete

Ez az Aba Novák Agóra, ahova a szolnoki színház felújítása miatt települt a bemutató, eléggé antiszínházi hely, igazi, túlnövesztett terekből álló művház – szóval már az is szép teljesítmény, hogy Tihanyi Ildi fehér deszkákból épített lépcsőzetes stégrendszere vízparti kert illúzióját kelti. Alatta, körülötte víztükör; halljuk a békákat, távolról kutyaugatást, közelről a víz csobogását is. Ezt az idillinek tűnő békét még nem bontja meg Mása és Medvegyenko darabindító dialógusa – szomorú, persze, hogy két ember kódolatlan, élethossziglani boldogtalansága máris felsejlik –, de a túlmozgásos Kosztya izgatottsága, majd pedig a várható és kiszámítható reakcióktól tartva a dührohamig fokozódó elkeseredettsége végleg kiradíroz minden nyugalmat, pedig még mindennek az elején vagyunk.

Hajduk Károly és Radó Denise

Miért dühös ez a fiatalember? Nem, nem csak azért, mert a reakciók tényleg kiszámíthatók, és nem is csak azért, mert a reakciókat épp az anyja – meg az ő házikedvence – testesíti meg, bár mindkettő fontos tényező. Hanem elsősorban azért, mert zsigeri élmény számára az oxigénhiány, a felnőttként történő lélegzetvétel lehetetlensége, a saját – vélt? valós? – eszményeinek és ambícióinak kipróbálása és megélése. Csehov ezt a feszültséget a színház terepén demonstrálja: a „régi” színház eresztékei recsegnek-ropognak, de falanxként vagy falként áll az „új” színház előtt, bármi és bármilyen legyen is ez az „új”, még egy tisztes, igazi bukásra sem ad neki esélyt. Ezért mondja, hogy „akkor inkább színház se legyen”…

Székely Kriszta rendezése nem foglal állást abban, hogy vajon ez a régi, idejétmúlt színház és annak alkotói, képviselői tehetségesek-e, vagy kiégett, középszerű rutiniék, és abban sem, hogy a teret követelő újak valódi újítók, vagy csak elégedetlen dilettánsok. Az ő előadásában nem arról szól a Sirály, hogy a vacakság ellen lázad a jó, és történetesen a vacak öreg, a jó meg fiatal. Mert igaz ugyan, hogy Nyina előadásában képes hatásosan és jelentéssel telin megszólalni Kosztya monológja (ami számos Sirály-előadásban zavaros katyvasznak mutatja magát), de ez még csak a „trónkövetelés” jogosságához elég, a trónhoz aligha.

És itt van a fentebb említett, ugyancsak fontos konfliktus: az a szintén zsigeri szeretethiány és szeretetéhség, ami Kosztya Irinához (Arkagyinához) fűződő viszonyát jellemzi. És szépen összefonódik az ambíció érvényesítésének vágya az anya elismerése, jóváhagyása, szeretete utáni vágyával. Mint egy röntgenfelvételen a csontok, olyan tisztán látszik ebben a rendezésben, hogy míg egy szerencsés vagy egészséges helyzetben egymást erősíthetné a kettő, itt elmozdult, összeilleszthetetlen törések jellemzik őket.

Csákvári Krisztián és Bíró Panna

Nem is kell más a tragédiához, mint egy dramaturgiailag ügyesen, vagyis tükörképre komponált „árnyékkonfliktus”, egy mindkettőjüket minden szempontból mélyen érintő – inkább megütő – történetszál: Nyina és Trigorin szerelme. Melyben a két érintett pozíciója, érzelmi viszonyulása pontosan leképezi Kosztyát és Irinát.

Nehogy úgy tűnjön már a fentiek alapján, hogy itt egy rejtvényszerű, száraz, kizárólag heves agyműködésre serkentő produkciót látunk, mert csupa szenvedélyes, érzelmes, érzékeny vagy finom pillanatsorozat az egész, csak győzzünk mindent észrevenni, mert ez nem egyszerű. Nézzük például Irina néma és egyoldalú párbaját Nyinával, amikor a tóparton a fiatal lány bikinire vetkőzik, és pontosan úgy néz ki, mint egy fiatal lány, aki bikinire vetkőzik… Ez némán mutat rá Irina (Arkagyina) több nagy problémájának gyökerére: hogy az asszony képtelen elfogadni az életkorában az annyi-amennyit. De azt is láthatjuk ugyanebből a röpke jelenetből, hogy Nyina nem az a tétova, puha és gátlásos kislány, aki elbotlik a saját lábában, amikor először találkozik Arkagyinával; nem, ő itt oly öntudatosan hordja magát és azt a bikinit, amilyen céltudatosan és semerre se nézve hajt rá Trigorinra: a pasasnak esélye sincs kitérni. Nem mintha nagyon akarna; ami az akarási képességéről tanúskodik, azt az Arkagyina-Trigorin nagyjelenetben látjuk: két tehetetlenül lelógó kar, ennyi.

Gombos Judit és Molnár László

Vagy nézzük azt, amikor Irina tényleg „viszi a tejfölt” a rögtönzött kis énekes show-jával: a Mein Herr és a Mylord közé már itt is benyomul a Marlene Dietrich-dal, ezúttal németül, Sag mir wo die Blumen sind, a csodálók csodálják, aztán táncra perdülnek, hadd boruljon fátyol a kényszeredett bizonyításra.

Trigorin „elprelegálja” Nyinának a szegény kis sikeres író szomorúságát; így kezdődik a hódítás, ha ugyan annak lehet nevezni Trigorin jól felépített kitárulkozását, amelyben ott van már az önzés meg a valódi szenvedés, mindközönségesen a hétköznapi, többnyire jól viselhető nyomorultság. Nyina vak erre, ahogy a szerelem vak; arra is, hogy Trigorin a lelőtt sirályt kerülgeti, de mi látunk.

És rengeteg finom apróság van; Harna Péter túlkoros Medvegyenkója a vécén üldögélve keresztrejtvényt fejt, és talán most boldog egy kicsikét; Molnár László Dornja már sem a családban, sem Polinánál nem találja a helyét, igaz, nem is keresi, pedig Gombos Judit Polinája szomorú-lemondóan kapna utána. Molnár Nikolett Mása szerepében kezdettől fogva fekete boldogtalanság, nemigen lehet és nemigen tudja fokozni. Samrajevet halványra veszi Mészáros István, Szorint jóemberre Karczag Ferenc. Muszáj megjegyezni, hogy a szolnoki társulatra alaposan ráfér egyrészt néhány jó szerződtetés, másrészt néhány jó rendezővel való kemény munka…

És akkor a nagy négyes: Radó Denise úgy Arkagyina, hogy elég, ha van – erre a helyzetre szoktak holmi szerep-pofáncsapásról beszélni. Hitelesen művi, hitelesen sértett, hitelesen önző. Trigorin nagy alakítás: olyan összetettségeket, előre és hátra mutató rejtett motivációkat mutat meg Hajduk Károly, hogy akkor is nézni kell, amikor a nézőtér mögött sétálja körbe a nagytermet. A finom árnyalatok és a kemény kézzel odatett színek mestere, és akárhogy is van, azt hiteti el, hogy ez a Trigorin elég jó író…

Radó Denise és Csákvári Krisztián. Fotó: László Róbert.

Csákvári Krisztián és Bíró Panna, Kosztya és Nyina – és akkor most megtanulom a nevüket gyorsan. Viharos mindkettő, ezzel szépen aláhúzzák Székely Kriszta rendezői gondolatát erről a két alakról: betoppannak, igazuk van, képviselik – aztán mire mennek vele. Csákvári Krisztián Kosztyája végigreszketi Nyina negyedik felvonásbeli monológját, és ez legalább olyan erős, mint a mindentől búcsúzó Nyina szavai. Akit Bíró Panna idézőjel vagy távolságtartás nélkül, otthonosan azonosulva vele hoz elénk, és végigtrappol a szereppel a felnőtté válás rögös útján, sőt, tovább. Két csuda tehetséges fiatal csöppent bele a szolnoki társulatba, épp időben kaptak épp nekik való szerepet.

A lövés a végén pirosra festi a nejlont. A lövés mást is jelent most, mint Kosztya öngyilkosságát és az előadás végét. Beúszik Marlene Dietrich hangja, where have all the young men gone, gone for soldiers every one…

Az előadás adatlapja a színház oldalán, itt található.